Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Mindenekről számot adok - VI. Képek a "második jobbágyság" korából (1711-1800) - 6. Egy oskola s az első tanult növendéke

helyett, nem tudom. Pályája ezen a ponton, úgy tetszik, hanyatlani kezdett; 1807-ben pedig (amikor hiába választották meg őt újfent Patakra tanárnak, mivel az állást — pörösködés útján — végül is egy másik pályázó nyerte el) íve a legalacsonyabb pontra szállt. Megkeseredett, csalódott emberként látom magam előtt a kései Gál Andrást; vigaszt bizonyára csak a könyvekben s a könyvek csinálásában talált. Író volt, énekszerző (vagyis költő) és műfordító. Szomorú, de mégis örvendetes utazás cimű munkájáról, azon túl, hogy Lőcsén jelent meg 1792-ben, annyit tudok csak, hogy lappanghat valahol; melyik könyvtár mélyén, a budapesti központi könyvkatalógus sem tudja. Költészetének, amely a Szenczi Molnár Albertek örökségéhez híven énekszerzés, szerencsére több nyoma maradt fenn. Egy 1806-os zsoltároskönyv négy énekét tartalmazza. A 187. az ún. „szűk termés idején" témát verseli meg. A 180. a „tavaszi", a 218. pedig a „téli időre való énekek" között kapott helyet. Énekeinek legsikerültebb darabját teljes egészében ide iktatom: óh isteni nagy bölcsesség! Igen szoros az egyesség, Melyet hatalmad kötözött A tél, tavasz, nyár, ősz között; Megölelik egymást szívesen, Futásukat végzik rendesen. ősszel a természet háza, Mely minden élők tárháza, Megérett gyümölcseivel, Kínál rakott kebelivel; Édes must csorog a hegyeken, Áldás folydogál a völgyeken. Részt vettünk mi már sok jóban; Most is bennünket valóban A természet nagy bőséggel Tetéz sok gyönyörűséggel; Ezeket javunkra intézi Az Űr s vétkeinket nem nézi. 174