Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Mindenekről számot adok - VI. Képek a "második jobbágyság" korából (1711-1800) - 5. A vallásháborúktól a Türelmi Rendeletig

az ügyben, hogyan s mint záratta be — a század baljós nyitányaként — Balassa Ádám prépost Ipolypásztó és Vámosmikola protestáns templomát. Elmondhatná, mily szívósan igyekezett egy anyagúvá gyúrni, egy gondolkodásúvá nevelni, egyazon eszmék uniformizált vallóivá tenni a kor embertömegét a hatalom, amely a népes honti protestáns tábort olyanynyira megfélemlítette volt, hogy 1728-ra, amikor is a pozsonyi konzílium összeíratta a felekezeteket, a megyében már mindössze tíz református anyaegyház dacolt a sorssal. Köztük a magát nehezen megadó Vámosmikola is. Deésy István — falumat Szódói István (1732—1734) és Püspöki Mihály (1734—1740) gondjaira bízva — ide megy át, menteni, ami menthető még, papnak. A sorsot hívta ki maga ellen: 1740-ben elűzik innen is, a mikolai anyaegyház pedig leányegyházként tengeti magát. Pusztulását az is sietteti, hogy 1749-ben az ellenreformáció ideológusai életbe léptetik a filiákba való kijárás tilalmát, elszigetelve a szórványokat az erősebb, magukat keményen tartó gyülekezetektől. Harmincöt évvel — a hátralevő éveire menedéket ismét Ipolypásztón lelő — Deésy mikolai kiűzetése után falum lelkésze, Balogh Mihály már a végpusztulás szélén találja a gyülekezetet, amely kegytárgyaitól is megválik, mintegy jelezve: feladja önmagát. Vámos Mikolai becsületes Református emberektől kezünkhöz vettük az Ür Asztalához tartozó két tzin kannát, egy tzin poharat, egy fejér sávos abroszt, öt vagy hat aprólékos keszkenőtskéket; olly conditioval, hogy ha valaha szükségek lészen reá, tartozunk Keresztyéni Szeretettel vissza adni" Hová lett a vámosmikolai református magyarság? Egy része, nem bírván elviselni a szüntelen zaklatást, üldözést és megfélemlítést, homlokán a „megtűrt"-ek bélyegét (így nevezte az államvallás a kisebbségben levő reformátusokat), kivetkőzött önmagából, s a j ogfosztottságot nem vállalva egyetlen módját látta a szülőföldön maradásnak: rekatolizált. Más része, makacsul védve önazonosságát, vállalta azt is, ami ezzel jár: a kiűzetést a szülőfaluból, melyet aztán a többségi elv hithű vallói, a betelepülők foglaltak el. Hasonlóképpen fogyott meg s vált vegyessé a század vallási villongásaiban a falumhoz később leányegyházként csatlakozó Ipolybél protestáns és Ipolyszakállos evangélikus közössége is. 161