Dénes György: Hajnaltól alkonyig – válogatott és új versek 1952-1981

Hajnali vallomás

BÚVIK MÄR A LÉLEK Bozontos éjből fényre sodortatva, sem félelemre, sem nehéz haragra, csak mint az állat, ösztöneit váltva: árvulok valami keserű halálba. Indul a nyár is, lassan őszbe érik, búvik már a lélek maga ketrecébe, kétségek malmain, szerepet cserélve mindig igazatlan, mindig néma szájjal. Tévedéseimben oldott keserűség; lelkendezés dermedt hamuja a hűség. Szívemre szorítsd a kezed, boldog Isten, az lök a mélységbe, ami volt: a nincsen. Nem az idő érik, csak az ember döbben oktalanságára, homlokát lesunyja, képzelt igazában bénán fuldokolva fölfedi sebhelyes, meztelen ágyékát. Feledtetni kéne, de ki feledtessen, hisz a szeretet is magatehetetlen. A fény, amely benned űzte rossz játékát, parttalan vizekre veti az árnyékát. 1970 83.