Dénes György: Hajnaltól alkonyig – válogatott és új versek 1952-1981

Gyalogút

A PUSZTASÁG VISSZFÉNYE Láttam én a pusztaságot, a háború vad pusztítását, letarolt erdők bánatát, göcsörtös ágak csonkaságát. A csendnek mázsás súlya volt, fojtogatott a puszta lét, s a fölsebzett föld hallgatag takarta volna szégyenét. Az úton döglött ló hevert, szétdúlt hasából belei kifolytak. Nem is ló volt már. Nem ló volt. Inkább valami szörnyű álomkép, melyet magában hord a hajszolt lélek, és egyszerre csak alakot ölt, nem tudja elkapni szemét. Láttam én a pusztaságot, a háború vad orgiáját. Parasztház. Szükségkórterem. Haldokló gyűri szalmaágyát. Szeme kifordul, anyját hívja. Szidva kérleli Istenét. Hörög. Pokrócot dobnak rája. Kint füstölögve forr az ég. Holtak, félőrült sebesültek. Dől a szekér szekér után. Ügy rakják egymásra őket, ahogy téli erdőn a fát. Ó, rettenet! A lélek útján még egyre ott vonul a had. Húsz éve ? Több ? A szorgos holtak fáradhatatlan bomlanak. 1967 43