Dénes György: Hajnaltól alkonyig – válogatott és új versek 1952-1981

Gyalogút

ARANYHEGEDŰ Hallom én, sír valahol a hegedű, a fákon át párázva fut az illatos derű, hallom én a rezgő húrok ősjaját, a bánat tömör dallamát, hallom gyermekkorom csöndes panaszszavát. ímhol az élet, ennyi tán, a pillanat felsajgó búja, emlékek: sírokon évek holt koszorúja, esték, fáradt színek, ahogy az úton poroszkál a csorda, mezsgyeszélen a nyárfák hűvös lombja, cserebogarak, mikor lekoppannak a gyepre, s mikor a szél megindul neszezve. Hallom én azt a hegedűszót, hallom én egyre jobban, megsajdította szívemet már gyermekkoromban, azóta fogva tartja, s visszavezet a régi fákhoz, visszacsábít a régen elmerült világhoz, amely úgy tovatűnt, oly hirtelen és észrevétlen, mint felhők, ha tovaúsznak az égen, vagy mint esdeklő, törődött, fáradt szavak, ha terméktelen szertehullanak. Hallom én azt a hegedűszót, hallom én egyre jobban, érzem, hogy dalában töretlen titok van, mély titok, nem érti azt az ember, nem lehet érteni, bánat, melyet sosem lehet kivédeni. Aranyhegedű az, aranyhúrokkal ékes, szavára fölkél a szárnyaszegett lélek, s tűnődik: vajon hol maradt az öröm termő fája, az élet édene, a vágyak ifjúsága? 18 1963