Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Szitnyai Zoltán: Kárpátoktól az Adriáig (vers)

SZITNYAI ZOLTÁN — Bizony, bizony — hümmögött — így volt, így volt. Az orvos se mondott sok jót. — Megtörtént, megtörtént. Bár nem hiszem, hogy rossz szándékkal. Végül a bíró meghozta az ítéletet, mely szerint a Selmecbányái királyi Járásbíróság Oktavecz Alajost egyrendbeli felségsértés bűntettében és becsületsértés vétségében bűnösnek mondta ki, amit nevezett azzal követett el, hogy stb.. . enyhítő körülménynek véve felhevült lelkiállapotát, őt a bíróság 8 napi fogházra és 200 korona, behajthatatlanság esetén 3 napi fogházra átváltoztatható pénzbírságra ítélte és az ítélet végrehajtását felfüggesztette. — ígérje meg Oktavecz — fordult a bíró ünnepélyes hangon az elítélthez —, hogy jövőben hű lesz a magyar államhoz, mindnyájunk közös anyjához. — Megígérek — suttogta halkan Oktavecz és hálatelt pillantást vetett a bíró asztalán álló fekete feszületre. Néhány hét múlva Hodruson is elültek a hullámok, Oktaveczet visszahelyezték hivatalába s miután már hat hete a tarokk, meg a vasárnapi kaláber is szünetelt, egy nap, az iskolából hazatérő tanítót barátságosan karonfogta Adamecz Nepomuk János. — Lojzkó, mire jó ez a harag? Ilyen régi pajtások közt. Felejtsünk el az egésznek. Meg kell adni, hogy a béke csakugyan szent lett közöttük. Adamecz Nepomuk János soha még csak célzást sem tett a történtekre. Viszont Oktavecz Alajos István se provokálta a sovénebb érzületet Thököly szellemének kártya közben való idézgetésével. S nem is zavarta semmi a békés, egyhangú életet, míg egy sivár őszi napon, a bérces hegyek szabadonhagyott kapuin, a kis Hodrusra is bemeneteltek a csehek. Attól kezdve egyre-másra, mind furcsább dolgokat észlelt a tanító úr. Például: Petykó, a nagyfülű, vékony szatócs, aki máskor csak annyit vetett feléje: «Jó n . . pot», most már messziről lengette kalapját és dallamosan zengte: —- Jó reggelt! Dobre rano Pan Oktavecz. Dobre rano. Vagy a kántor: — Kasamadiener, kasamadiener, Pán Oktavecz. — Mi lelte ezeket? — tűnődött magában. — Pán Oktavecz. Hm, hogy Pán Oktavecz. — Aztán jöttek mások, egyre többen: — «No, mit szólja hozzá? Megmondtam, már régen megmondtam, Pán Oktavecznek van igazság.» — Oktavecz is felelgetett: «No hogyne, persze», de még azt sem tudta, hogy miről van szó. Míg egyszer maga Adamecz karolt beléje bizalmasan. — No, Lojzkó, most tiéd a világ. 70