Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

KEMÉNY GÁBO H alkotásokban gazdag pályája. Az írók kiadók nélkül, a közönség elárasztva az anyaországi irodalom termésével, a jelentkező kisebbségi tudományos irodalom központi szerv, tanszék és támogatás nélkül, az ifjúság az előző két korszak mozgalmaitól csalódottan, megfáradtan. Sorsszerűen nehéz újat kezdeményezni, pedig ekkor lenne erre a legnagyobb szükség, mert többségi oldalon mindent elkövetnek a «lelkek konszolidációjának» érdekében. A sivár helyzetképet betetőzi a népcsoport teljes anyagi összeomlása, a gazdasági életszínvonal rohamos lefelé ívelése. A kisebbségi lelkületben már-már tudatosan jelentkezik a feltevés, hogy a felvidéki magyar életben minden kísérlet csak jelenségszerű és külső okok vagy belső hiányok miatt nem ér el a folytonosság, a megmaradás magaslatára. Ezért nem is annyira a kezdeményezés, hanem a régi keretek kitöltése a kisebbség szellemi vezetőinek vágya. Megtartani a meglévőt és megerősíteni: ez a jelszava a válságba került északi magyar irodalomnak, hogy egy életképesebb korszak ne kerüljön szembe hasonló körülményekkel. Az általános tespedést a Nyugatban elhangzó időszerűtlen bírálat rázza fel. Az írók megdöbbenve tapasztalják az anyaországi irodalom tekintélyes folyóiratában elhangzott különvéleményt és nem hajlandók ezt azonosítani a magyarországi közvélemény álláspontjával. Sok kisebb jelentőségű felelet mellett irodalomtörténeti jelentőségű Darkó Istvánnak a Magyar írás 1933. évi májusi számában közzétett válasza. Soraiban a felvidéki magyar író nyilatkozik, aki nein a bírálat tárgyává tett műveket kívánja megvédeni, hanem a kritika serpenyőjében megmért és könnyűnek minősített kisebbségi irodalomra tett általánosításokat utasítja vissza. Gömöry Jánosra, a kiváló kultúrpolitikusra hivatkozik, aki a területi irodalom előtörésének feltételéül a felvidéki magyar lélek kialakítását követeli mint a közeljövő nagyfontosságú szellemi feladatát, «mert nálunk — írja — sokkal mélyebb erők, feszülŐbb, belsőbb energiák küzdenek a sokkal nagyobb külső ellenállással, mint azt a pesti kritikus szeme odaátról felmérhetné?». Darkó szerint, ha visszafordítanók a kritikai kérdés élét, a kisebbségi irodalom vidékiességével szemben igen sok regionálizmust talál az itteni író a fővárosi alkotásokban is. Hangsúlyozza, hogy válasza nem kíván a kritikától való menekvés jegyében feltűnni, de ha bírálunk és döntő megálapításokat teszünk, úgy a kritika legyen olyan, «amely kiválaszt, nyes és operál». A felvidéki író válaszának nyugalmában benne él az induló korszak művészeti felfogása, mely a józan bírálat és a szellemi egyenjogúság alapján a kisebbségi irodalom határontúli helyes értékelését követeli. Szvatkó Pál a prágai őrhelyen már nyugtalanabbul szemléli a kisebbségi életforma újabb alakulását. A «batyacipős» magyar ifjúságról írt híres cikkében a kritikai évek végén kijelenti: «ma esünk és csúszunk. Intelligenciánk elbar324