Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Kemény Gábor: Északi magyar szellem

ÉSZAKI MAGYAR SZELLEM A felvidéki képzőművészetek sorsára sem voll kihatással a Társaság megalakulása. A népcsoport művészeit nem szólította egységbe, nem támogatta, többnyire tudomást sem vett létezésükről. A képzőművészeti szakosztály ötéves működése alatt néhány személyi jellegű érdektelen kiállításon kívül semmit nem tudott felmutatni. Az Akadémia folyóirata Magyar Figyelő címmel 1933 őszén jelent meg. Említésre méltó, hogy Maiéter István eperjesi jogtudós hosszabb tanulmánya miatt (A magyar kisebbség problémája a csehszlovák köztársaságban) a folyóirat első kiadását elkobozták s így a kormány magyarnyelvű «tudományos» folyóirata csak második kiadásban kerülhetett a kisebbségi olvasó kezébe. Az Akadémia gazdasági vezetésére egyébként jellemző, hogy 1936 tavaszán már annyira siralmasan állott, hogy a Figyelő hivatalosan bejelenti; a gazdasági nehézségek következtében a jövőben nem képes munkatársait közleményeikért díjazni. •VA kritikai korszak eseményeinek felsorolásával az ötéves időköz mozgalmi helyzetét ismertettük. Ezek a mozgalmi jelenségek külső jelei a szellemi tisztázódás minden területen megindult törekvéseinek. Irodalomtörténeti vizsgálódásunk szempontjából épp ily fontos annak a körülménynek belső megvilágítása, milyen álláspontot foglalt el ezidőtájt a felvidéki kritika a helyi irodalom alkotásaival szemben. Ha áttekinthető képet kívánunk szerezni a szellemi tisztázódás éveiről, előbb a területi kritika helyzetképét kell behatóan megvizsgálnunk. Ezen a téren évtizedes elhanyagoltság mutatkozott, melyről az eltelt évek alatt alig emlékeztek meg az új irodalom figyelői. Az iránytmutató, kiegyensúlyozott területi kritika még 1933-ban, a korszak záróévében is a távoli idők zenéje, szükségessége viszont az írók ajkán is egyre sürgetőbbé válik. Fábry Zoltán a Kassai Naplóban még 1926-ban megállapítja a kritikátlanság átkát és eljövendő káros következményeit. « A szlovenszkói irodalmi mértékkel baj van. nincs más mérték, mint a fővárosé, ez viszont a történelmi különélés folytán kevésnek bizonyult. A kritikai tehetetlenség tagadhatatlan jele, szlovenszkói irodalmi életünk csődjének kiáltó példája az a tény, hogy eredmények, értékek, melyek messze felül állanak a fővárosi mérték jólismert maximumán, ismeretlenek, vagy ha mégis napfényre, köztudatba kerülnek, már meghamisított alakban élnek tovább.» Ennek a fejtegetésnek alapján a bíráló elér a kritikai kérdés súlypontjához és megállapítja a kisebbségi kritika helyét és viszonyát. «Nem Pesten kell lenni az irodahni élet kritikájának — írja —, hanem önmagunkban. Véget kell vetni a vállveregető baráti bírálatoknak, mert a meztelen valóságban ott áll az egész tragikus magyar mentalitás.» Az idézetekből kitűnik, hogy a kisebb319