Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Szombathy Viktor: Keszeg András egyedül maradt

SZOMBATHY VIKTOR azonban nem lehet csöndre parancsolni, akárhogy iparkodott külön-külön valahány. Délfelé Johann Mayer előkotorta ágya végéből azokat a piszkos kártyákat, amelyek ebben a teremben már a hatodik rekruta-generációt szolgálták és intett a szemével Balog csetárnak. Balog csetár izgatottan nyálazta a paklit s kitette az első skatulya gyújtót. Még ki sem olvasták a harmadik huszonegyet, Knyizsák is odatelepedett s áthajlott az asztalon a hosszúlábú Rohoska is. Bódis Feri, csallóközi fiú, egyenesen hatost rakott az asztalra, hatos-pénzt, húszfillérest, jeléül annak, hogy a játék komolyra fordult. Eleinte halkan ment a játék. A bank ide-oda ingadozott, csak a szemek kancsítottak néha az ellenfél lapjai mögé. Lassan gyűltek a gyufaskatulyák. Ám, egy szerencsés húzásnál Balog csetár megvillantotta a szemét és rátette nagy kezét a bankra: — Tartom 1 Cely! Nyert. Üjból tartotta, újból nyert. Tizenkét skatulya gyújtó, három korona negyven fillér és az esti feketekávé volt a bank. Balog csetár remegő kezekkel gyúrta a lapokat. Mindenki rákönyökölt az asztalra, egy pisszenés nem volt hallható. Balog csetár és Horácsek között folyt a küzdelem. Balog csetár húzott és letette a kártyát. Knyizsák is kapott két lapot, aztán még egyet kért s a következő pillanatban kivágta az asztalra. — Há-á-á-á! — üvöltött föl Knyizsák és Bódis Feri egyszerre, mert Ferinek is benn volt a kibic-pénze s rázúdultak a zsákmányra. Mindenki ordított. Balog az asztalt verte, Knyizsák táncolt és a sarokból is közelébb rohantak a nevezetes bankrobbantást kiélvezni. Ebben a kegyetlen üvöltésben nyílt az ajtó. Először senki sem figyelt oda, a nagy játék minden másról elterelte a figyelmet. Kék-fehércsíkos tömeg, kórházi ruhás had sürgött-forgott az asztal körül és tombolt a kártyák tetején. Nevezetes nagy nap volt, legalább két estére szóló beszélgetés anyaga. Ott rikoltoztak, viháncoltak a könnyű maródok s még a két lázasabbja is kidugta vigyorogva a fejét az ágy rácsa mögül. — Mi van itt? — ordított most közbe egy hang. Mintha pokrócot dobtak volna a lármás társaságra. Székek és asztal csapódtak egymáshoz, a kártyák szétrepültek s a papucsos, alsóruhás, köpenyeges társaság pozor-állásba merevült. — Szégyeljétek magatokat, — mondta fojtott hangon az őrnagyorvos, — egy ilyen nagy beteg van itt s ti így ordítotok! Malacbanda! Egy pillanat alatt helyére takarodott mindenki. Ügy meghúzta magát, mint a siin a pincében. Az őrnagy dühösen nézegetett maga körül, alighanem rapportot is rendelt volna, ha mellette egy különös látogató nem lépett volna be a terembe, aki félve vette le a kalapját s intett maga mögé a folyosóra. 262