Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Rácz Pál: Janó, a drótos

RÁCZ PÁL nézett. Még vakkantott néhányat s azzal nagyokat tüsszentve kotródott el a kert felé. A konyhaajtóban a cseléd állott. — Nincs drótozni való, bácsi! Janó az ostort nézte. Finom kis ostor volt. Végigsimogatta tekintetével. — Milyen jó lenne az én kis porontyomnak . . . Csak úgy magának jegyezte meg, aztán odanyújtotta az úrfinak. — Köszönöm szépen, úrficska. A kisfiú elvette. A hátamögé dugva állott a drótos elé és megkérdezte. — Bácsi! Magának is van fia? — Van bizony, úrficskám' — És hol van? — Otthon van, úrficskám, a faluban. — Szép? — Nekem nagyon szép. — Olyan, mint én? — Olyan ... éppen olyan . . . És ellágyult tekintettel nézett a kisfiúra. Hat hónapja nem látta a magáét. Nem volt alkalma pazarolni rá atyai érzéséből semmit. Azért nézett mindig olyan szeretettel minden kisfiúra. A magáét is látta benne. — Már biztosan ilyen nagy ... — állapította meg magában olykorolykor, ha eggyel találkozott az uccán .. . Jólesett neki ez az összehasonlítás. A kisfiú közelebb húzódott. — Szereti bácsi azt a kisfiút? — Szeretem ... A kisfiú szája lepittyedt. — Nekem nincs apukám . . . A drótos arca megnyúlt. Sokáig szótlan nézett a gyermekre. A finom, sápadt bőrön át látta a halványkék ereket. Jól megnézte. A szeme, akár a kis Janóé, otthon. Meg a keze. Csak a Janóé kicsit piszkosabb ... És a két vézna lába. A kis Janóé is éppen ilyen . . . Meg a haja. Ha valamivel borzasabb lenne, a Janócskáét látná . .. Körülnézett és a tornácra telepedett. Maga mellé tette a drótokat és felsóhajtott: — Istenkém, Istenkém . . . A kisfiú elébe guggolt. — Miért búsul, bácsi? — Búsulok úrficska, inert már régen nem láttam az én Janócskámat, aki mindennap vár engem a kapuban. A kisfiú megtörölte az orrát. — Nekem nincs apukám .. . 226