Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Darkó István: Szárnyas ménes

SZÁRNYAS MÉNES — Maj szerzem én, Anikó — Gábor legörnyesztette a fejét és Jóskát leste. — Olyan aranyakot gyüjténk, akik levegőben szálldosnak. De kedvem, erőm megvagyon s vaj két hordó degenyeget hitelbe is kiválthatok. Ád énnékem Baróton a szövetkezet. — Édes Teremtő Istenem, — Julink kendője is előkerült a füles kosárból, — csak mán szabadulnak. Csakhogy mán bocsátják magukat' Kell a kétkéz, az emberé, tetszik-e tudnyi? Rettentő szükség van rá nálunk is. Egyedül nem győzöm én se. Cselédlány vótam én, kedvesem, tetszik-e tudnyi? Enyim Jóskám meg gazdalegény. De hogy nem akart letennyi rólam, az apja kisemmizte őtet. Kétkézi szegényember lett belőle, de megéltünk mi becsületvei, nem szorultunk rá senki kegyelmére. A többi testvére meg csak kapott, mindent azok kaptak, oszt avval is kínlódnak . .. Most azért is a vonatra adtam magamat, Jóska lelkem, mert feleletet kell vigyek Tárczy úrnak. Azt üzeni Tárczy úr, hogy visszaveszen a pusztába. Jajj, de szerencse, az Ég áldja meg őtet. A napszám nem adja ki még az élelmet se, tetszik-e tudnyi, drágám? A puszta meg biztos, lakás, részelés, fűtés, minden jár ottan. Tárczy úr áldott jó ember még hozzá. Arra nem számítottam, hogy azonnal beállhatsz, Jóska, millven szerencse! Tárczy úr úgy mondta, hogy letalább tudnyi akarja, ha van-e kedved visszaállnyi?! Addig fogadott vóna helyetteset. De most mán arra sincsen szükség, hála az Istennek! — Hallod Gábor, — Jóska is bólongott és fénylett a szomorú mosolygás az arcán. — Dohánytermelés, hetven hód, ménest kitévő lócsorda!.. . Igazában annyi az enyém is, mint az ettéd Ábrahámod! — Az Üristen megáldjon, jóember — s Gábor elégedetten nevetett, — mindig hallhattad, hogy miket tudtam én es. S ha úgy mondogálnád, ezentúl tán nem tennők a versenyt? — Jól értettük. Mér ne tennők! — Ügyeno. Az egymás mellé állott vonatból úgy választottak vasúti kocsit, hogy egymással szemben várhassák az indulását. Kihajlottak az ablakon, szótlanul várták szétválásuk percét. Megrándult elsőbbször a Jóska vonatja s vinni kezdte Jóskát Julijával. Abban a nyomban ellenkezni kezdett a másik vonat is és lassan távolította Gábort Anikójával. Miért vájjon, nem lehet azt tudni, de Juli megint csak elfakadt sírva és Anikó is vízbemártott kézzel dobált valami igen súlyosat utána a kihajló két kezével. Jóska előkapta a zsebéből a szerencsetükröt és Gábor után mutatta. Gábor a faragott cigarettásdobozzal integetett visszafelé. — Gyi te — kiáltozta ránduló szájmozdulással Jóska s úgy tett, mint aki karikásostorral cserdít. —- Repülj, ménes! — Gyi no, gyi — Gábor is kínnal keménykedve kiáltozta és nagyokat sújtott a levegőbe. 197