Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Sági Farkas: István Hajnal a határon

FARKAS ISTVÁN az Isten, megládd. De Márinak is hiába mondtam mán, neki is elige vót. Hát így történt.. . Nagyody tanár úr érdeklődve törülgette a szemüvegét. Nagyokat bólogatott és ráhagyta: — Nagyon helyes, folytassa csak tovább! Az asszony fáradtan, szemérmesen köhintett. Érezte, hogy emberéből most kifakad a szó, mert a kisváros fűtetlen börtönszobájában is mindig mintha mondani akart volna valamit. De ott, a süket falak hidegében magábanyelte a szót és csak maga elé nézett a földre. Egyszer-egyszer, mintha lehajolt volna, mintha éppen bölcső fölé hajolt volna. Jaj. . . A Márika meg a Lajcsika most nem mehetnek iskolába, mert még nem keresték meg a cipőre valót. — Mondja csak, mondja, — sürgött a kíváncsiság a tanár úrban. — Én nem vagyok bíró, nekem bármit elmondhat. Nem adom tovább senkinek. Az esetlen, megláncolt, megszelídült palóc paraszt ébredő daccal nézett a rövidbundás úr szemébe. — Nem sok a mondanivalóm, — mondta tompán. — A naccságának az orvos csináta meg, de nekünk nem tellett orvosra, hát magunk csinátuk. Az asszony szipogni kezdett. A Márika meg a Lajcsika most az öregmamánál alszik. Boldog álom édessége csurog a szívükbe, csupa angyallal álmodnak ketten egy ágyban. A piros ciha megelevenedik és ellepik a színes angyalok. Sok-sok mesekönyvet, meleg szívet és meleg falatot raknak az ágyra. Még a gyerekek boldog szuszogása is idehallatszik, mintha csak itt lennének valahol a fa alatt. — Nekünk muszáj vót, nohát, ezt tuggya meg mindenki! Muszájbul tettük! — dörgött félhangon az ember. — Szegény embernek nincsen pénze az orvosra, nohát. A naccsága mondta, hogy nem tudott enni, míg a gyereket a hasába érezte. Mondom, az enyim asszonyom se tud szegény, mer annak kapálni kell. Ha nem dolgozik, a Márika meg a Lajcsika nem mehetnek az iskolába. . , Osztán az asszonyomat is elküldtem a naccságához, hogy mondom, tudakollya meg, hátha nekünk is meg lehetne, izé... nekünk is megtenné az orvos. De aszongya, most má késő, inert addig kell az állapotossal elbánni, amíg meg nem fordul a szivibe. . . Amíg meg nem jelenti magát, hogy itt vagyok, vegyetek észre, asztán készíccsétek számomra is a meleg dunyhát, jó kenyeret. Tejet is .. . Nagyody tanár úr rémülten hallgatott, Gyilkosok, gyilkosok, járt a fejében, el kellene innen menni. De nem, érdekes, amit mondanak, íme a jelenkor történelmének szocializálódása csillog a szavakban. Nagyon érdekes. Hm, ez a gondolatcsoportosítás, a naccságáról, meg izé, erről a parasztasszonyról. Milyen piszkos a lába. Talán még nyáron sem fürdött. 154