Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Felvidéki irodalmi emlékkönyv (Budapest, MEFHOSZ, [1940])

Rády Elemér: A felvidéki magyar politika húsz éve

A FELVIDÉKI POLITIKA 20 ÉVE ták állítani az ország más nemzetiségeivel, elsősorban pedig a szlováksággal. Az ezer éves magyar elnyomás meséjével kísérelték meg elvetni a szlovákság lelkében a gyűlölet magvait és propagandájuk során — híven az államalapí­tás hagyományaihoz —, nem riadtak vissza a durva történelemhamisítástól sem. A divide et impera elvének végrehajtása egyébként a húsz éves cseh­szlovák államiság történetén vörös fonálként húzódik végig. Ugyanekkor természetesen gyors ütemben igyekeztek megvalósítani az egész Felvidék csehszlovákosítását. A városok magyar jellegét is meg akarták változtatni. Eltüntették a városokban a magyar cégfeliratokat, meg­változtatták a város- és községneveket, a hivatalokból eltávolították a magyar táblákat, a magyar szobrokat és műemlékeket ledöntötték, vagy eltüntették. Ha az idegen egy-egy felvidéki városba ment, csak akkor döbbent rá, hogy a felírások és a város lelke között különbség van, amikor végigsétálva az uccákon, fülét innen is, onnan is magyar szó ütötte meg. Brutálisan hajtották végre az állampolgárság revízióját is. Ezzel hon­talanná, legtöbbször pedig kenyértelenné tettek ezer és ezer magyar embert. Az állampolgárság megtagadására egyszerű kis stiláris módosítás nyújtott lehetőséget. A békeszerződés ugyanis azt írta elő, hogy automatikusan cseh­szlovák állampolgárnak tekintendők azok, akik 1910 óta az új ország terü­letén laknak. Ezt az intézkedést a tételes cseh törvények közé úgy vették be, hogy csehszlovák állampolgárnak tekintendő az, akinek Csehszlovákia területén valamely községben, vagy városban illetősége volt. Tekintve, hogy az illetőség megszerzését a háború előtt senki sem tartotta különösen fon­tosnak, sokezer magyar ember nem tudván igazolni illetőségét, vált hon­talanná. Ez az intézkedés a kisebbségek közül csaknem kizárólag a magyar­ságot sújtotta, mert a csehszlovák kormány Németországgal és Ausztriával az állampolgárság kérdésében külön egyezményt kötött és ezáltal a szudéta németek állampolgársági ügye nagyjából rendezést nyert. Hasonló egyez­mény megkötésére a magyar kormány számtalanszor tett kísérletet, Benesék azonban mindenkor mereven elzárkóztak ez elől. 1923-ban a magyar honta­lanok száma még magasabbra szökött. A briinni legfelsőbb közigazgatási bíróság ugyanis ekkor egy konkrét ügyből kifolyólag elvi jelentőségű dön­tést hozott, amelyben — ellentétben a kúria joggyakorlatával, amely szerint az illetőség mindenkit megillet négyévi egyhelybenlakás alapján — kijelen­tette, hogy az illetőségre a kérelmezőnek csak akkor van jogigénye, ha ezt az illetékes község jegyzőkönyvében foglalt határozattal adta meg számára. Tekintve, hogy ilyen illetőségi határozatok az egyes községek jegyzőköny­vébe igen ritkán kerültek be, azok is elvesztették illetőségüket és ezen keresz­tül állampolgárságukat, akik 1906 óta laktak valamely felvidéki városban, vagy községben. 1925-ben némi enyhülést hozott az állampolgársági kérdésben az úgy­105

Next

/
Thumbnails
Contents