Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
A Felvidék érdekesebb barlangjai és szurdokvölgyei
varva és az az érzése, mintha nagy magasságból vízcseppek'hullanának' a rideg kövekre. Valóban, a halk csengésű Inesz az aláhulló vízcseppektől származik és évezredek óta egyedüli időmérője a véginélküli éjszakának. A hegytetői dolinákból átszivárgó víznek egy cseppecskéje jelenik meg a barlang tetején. A vízcsepp a levegő széndioxidjának egy parányát hozza magával és ez a parányi gáz eíegendő ahhoz, hogy útjában a mészsziklából föloldjon egy másik parányt. Míg függve gondolkozik, elhagyja-e a sziklát vagy se, a függés következtében csökkenő nyomásai felszabadítja a szénsav bizonyos részét s mikor íaz elillan, ugyanabban a pillanatban kicsapódik belőle a föloldott mész paránya is. A gömbölyűre hízott cseppecske yégre elhagyja a sziklát. Alázuhan. Ám a helyén ott maradt egy alig észrevehető mészgyűrű s miikor a szivárgási újabbú j abb cseppeket állít a lezuhant helyébe, a kiváló és egymásrarakodó mészgyűrűcskék belül üreges csővé aíakulnak. Évezredek hosszú során így keletkeztek a barlang: tetejéről lenyúló, olykor óriási méreteket elérő, jégcsaphoz hasonló kövületek, melyéket függő cseppkőnek, tudományos nevén staíaktitnak neveznek. Néha a víz szivárgása olyan erőteljes, hogy a cseppecske megállás nélkül zuhan le a mennyezetről [és szén savtartalmát csak lehullása után veszti el. Ekkor a mészparányok alulról kezdenek fölfelé nőni s ebben az alakjukban stalagmitoknak, vagyis álló cseppköveknek nevezik. Már most aszerint, hogy több-e, vagy kevesebb a víz, erőteljesebb, vagy gyengébb-e az elpárolgás, a cseppkő apró dudbrodásokat, nyakakat kap. Néha olyan finom függönnyé szélesedik, hogy a gyertya átvilágít rajta. Máskor rojtos, ezerfodru, fantasztikus alakú óriásokat alkot. Emez ismeret-fölfrissítés után kezdjük meg sétánkat a barlangban. Mintegy 200 méternyire ereszkedünk le a földalatti csodavilágba. Amint eltűnik mögöttünk a barlangnyílásán beszűrődő napsugár, hűvös, hideg légáramlás csap iaz arcunkba s a falakról finom gyöngyharmatban pereg alá a lehűlt pára. Lépteink konganak a halotti csendességben. A mélyből patak zúgása halli|k: az Acheron vize, mely az ezüst-fekete színű Sty x-szel egyesülve, folyik végig a barlangon. Az Acheron vizén túl, hatalmas termek, óriási, a magasság sötétjébe vesző dómolk s az erősen működő 'kép, zle lette f elnevezett cseppr kőalakok szinte kibeszélhetetlen va Halódását találjuk. Mivel a cseppkőalakok valamennyiét fölsorolnunk lehetetlen, alábbiakban csak néhány feiötlőbbet nevezünk 1 meg: A sziklából kinőttnék látszó Mózes oltárán túl, a dómszerü, 28—30 méter magas N a g) y t e m p I o m-, (majd a K á p o í n a- s ebben a Tiara és Gyermek Jézust tartó Mária nevű formációkban gyönyörködhetünk. Itt emelkedik a S z t. István tornya és az Aprószentek kórusa, innen kanyarodik balra a B ü ďö s t ó i elágazás. Ennek fenekén a Styx feketéinek' látszó vize siklik. Ez az út vezet a Purgat ió r i u m b a és innen a Paradicsomba, hol az Ábel s i r j a, Kain bunkója Ádám, Éva, Tiltott fa e'nevezésü a'akokkaí' találkozunk. A Styx első hídjánál a Szt. János szobra-, másodiknál a N ádor-oszlop áll. Ezen túl következik a Nagyterem, melynek páratlan visszhangja köti le a figyelmet. A további hidak közelében a — 83 — .1
