Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Tisza völgye

sünk szét és az innen 'bélátható körképet rögzítsük meg

1 lelkünk! lapján. Tapossuk az ösvényt. Lábaink alatt süpped

f a lehullott tűlevelek százados avarja s meg-meg roppan az avult gallytörmelék. Köröttünk átláthatatlan Iombf üggönyök. Fölöttünk ritkászépségű ősfenyves sűrű sátora, mely csak tenyérnyi nyílásokon engedi besurranni a napfényt. De egy-egy hegyhajlatnál, sziklapárkány szélén, kinyílik a tájék, hogy elénk vetítse a vad'on pompáját. Mert a

1 szói teljies értelmében popa ez. Az őseredéti vadság pompája', mjely megdöbbentő méretű csupasz kúpjaival, kőgörgetegeivel, borókaszőnyegeivel, egynek

1 látszó fenyőpalástjával, mély, kék' egével, remek távlatával teszi rabjává az embert. Ide jöjjenek a festők, eltanulni a színek varázsát, a rajzolók a formák gazdagságát; a fényképezők, há filmjükön isteni tájat vágynak megrögzíteni; a költök, ha a Természet nagyszerűségeit dalban, ódában kívánják megénekelni! Mégállunk a meredély szélén, hogy a magasra tornyosuló fenyőerdőn túl, elnézzük a távlat ködruhájába öltözött hegy koszorút, mely ezer év óta övezi a magyar földét és mint a mesebéli óriások őrzik, védik mindén ellenségtől. Valahonnan a szomszéd gyephavas felől, pásztorkürt búgása ring

1 el a völgyszakadékok fölött. A nap alkonyodóra csúszik. Bíbor ruhás fellegek úsznak az égaljon. A távoli, h egyesi pkék k oba I d köntöst öltenek éjszakára és mintha a hegység tündérei egyre vastagodó ködfüggönyöket eregetnének a Természet e csodádíszlete elé, lassan elszürkül, elmosódik mindén szín, mindén vonal. \ Az erdők övéből fölhallatszik a kövirigó esti takarodója. A harmat hull... hull... hull! , * Búcsúzásul köszöntünk Történelmi Felvidék, Te kedves, ezeréves darabja Szent István országának! Köszöntjük bérceidét, virágos mezőidét, ezüstös folyó i dát, kedves városaidat, napsugaras falvaidat, rab magyarjaidat. Köszöntünk a magyar szív melegével, mindén vágyával, törhetetlen reményével! — 623 — 1 '