Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

ezen a vidéken általában, a magaslatokra, széljárta helyekre épített, templomok szokásos beosztását látjuk itt is: külön a harangtornyot, külön a magas hajójú, lesűlyesztett szentélyű templomot, körötte a kántor és papelődlök, vagy nevesebb egyháztagok sírhelyét, aztán hatalmas emlékfákat, melyek némelyikét száz-kétszáz év előtt ültették 1 a sokszor átjavított, de színben, formában, faragásban mindenkor félő gonddal restaurált templom köré. Ami nevezetessé teszi ezt a templomot, az az, hogy ennek fáit va­lamikor régen, az egyház valamefyik 1 növénykedvelő papja, Vagy taní­tója ültette, idehozván a vidék minden fanemét, bokrát, virágát. Csak a fenyőnek vagy ötféle válfaja él a tempóm körül. Itt a fésűs lue, magasba nyurguló jegenye-, felálló tobozú cirbolya-, ott a tűle­veleit hullató vörösfenyő s a törpének született tiszafa. A fenyők mély, hamvas zöldjéből fehértörzsű, rezgősfevelű nyírek lépnek elő­térbe. Tovább illatos virágú hársak. Emberdéréknyi törzsű bükkök. Óriásra növekedett tölgyek. Alattuk 1 egész bokortársadalom: gyantás borókák, nyurga kárpáti orgonák, magasra kúszó iszalagfélék, mo­gyoró, vadrózsa, galagonya s ki tudja hányféle neme a vadvirágnak. Az országútra visszatérve, elhagyjuk a falut, egyrészt, hogy föl­keressük a la labor forrásfejeinek, a Szloboda és Rosztoka-patakok' med­rében épült hasonnevű vízfogókat, másrészt, hogy megtekintsük az Északkeleti-Kárpátok gyöngyét, a S z i n e v é r i, másként O z e r o ­t e n g e r s z e m e t. Érdékes megfigyelni, mint keskenyedik a völgy. Mint hűvösödik a levegő. Mint tűnnek el a lombfák. Mint veszti el hangiját a pata(k r mely itt már csak pár íépés 'széleS és alig 1 bokáig' érő. De annáT több mecFrében a kő. A sikló, susogó és csak hefyenkint csörgő pataTc víze bújócskát játszik a fenék köveivel: kerülgeti, át-átlépi, meghengier­geti, aztán habfátyolt eregetve siklik tovább. A fenyővel megült hegykulisszák mind sűrűbbek. A tobozmilliár­dokat ingató fenyők mind erőteljesebbek. Edzettek, fejlettek, egész­ségtől duzzadok, mint a falusi gyerek, ki a szabadban tölti mindfen idejét. Lépten-nyomon csermelyfiak sietnek az anyamederbe. Part­jaikon csodákeretű erdészházak. Egy-egy ház környéke ofyan, mint a legszebb alpesi tájat ábrázoló festmény: előterében mohos szikla­tömbök közt csörgő patakkal, középterében hamvas fenyőóriásokkal, faragott díszű tornácos házikókkaf, hátterében a rátűző naptól ibo­lyaszínben ragyogó hegycsúcsokkal. Felső-Szinevértől négy kilométernyire, a már egészen elkeske­nyült patak jobbpartján, miniatűr fakápolina néz az útra. Mellette csör­gő csermely. A csermely partján itt js ízléses, gondozott faház. Előt­te egy, a hegyek béfsejébe vezető út. Egy összetákolt, kárfátlan hi­dbn kell átmenni a Latorca jobbpartjjá|na s a kápolnácska és tornácos ház mellett befúrni magunkat a sűrű szálerdőbe. Az út rossz. Még gyalogosnak is nehéz végigmenni rajta, mert gyerekfej nagyságú kövekkel rakott. Szerencsére az egész mindössze másfél kilométer hosszú, dfe ezen az aránylag rövid vonalon mégis százötven méter az emelkedés. Ezen az úton kéli fölmennünk a tengerszemhez, mely 989 méter magasságban, ősfenyvestől környezve, egy mély völgykatlan fenekét — 599 — 35

Next

/
Thumbnails
Contents