Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Tájszépségek a Kárpátalján

templom. A maga végtelenségig leegyszerűsített, kezdetleges faragványaival, elrajzolt primitív festményeivel, elfakult, összegyűrt papírvirágaival, színehagyott kopott casulájával, foltozott oltárterítő j ével, csonkig égett gyertyái va ľ, összeácsolt padjaival, a maga teljességében jelképezi a krisztusi egyszerűséget, igénytelenséget, szegénységet s magát a népet is, mely gyermekes naivságában idehozza egyszerű lelkének tiszta, mély, szívetmegáHítóan misztikus hitét, porig alázkodó alázatosságát s minden sorscsapásban való emberfölötti megnyugvását. Vájjon a városok márványfalú, aranycirádás ragyogó templomaiba visznek-e a hívek annyi hitet, annyi bizakodást, annyi alázatosságot, tiszta lelket, mint ide, ezekbe az egyszerű istenházakba?... Alig! Felsőgerebenné! elhagyjuk a Pinye-völgyét. Az út keletre hajlik. A szoros kiöblösödjk, hogy helyet adjon a Latorcának s a belé ömlő Zdenjanka-pataknak, mely a Határkárpátok csermefytömegeinek vizét hozza magával. A két víz találkozásánál hosszan nyúlik el Pudpulóc, másként V e z é r sz á I fa s község s itt, az útkanyar szé'én, a hagyomány szerint azon a helyen, hol 1703 július havában a Lengyelországból bejövő Fejedelem sátora állott, egy hatalmas kőkereszt rajzolja képét a méfykéken villogó égi táblájára. Megható jelenség, hogy még ma, csaknem 250 év multán is, megőrizte a rutén nép ezt a hagyományt s büszkén emlegeti, hogy psei is ott állottak valaha a Libertás zászlai alatt és életüket, vérüket ajánlották föl a földretiport szabadság védelmére. A kereszthez mincfen év február havában, templomi zászlóival vonul ki a környék inépe és imában emlékezik meg néhai va'ó jó Uráról, a Fejedelemről, kinek őseik mindvégig hűséges katonái voltak. A kereszt alsó, hátsó lapjába vaíaki, valamikor, ezt a szűkszavú szöveget véste: «1711 február 21.» Mit jelent ez. a dátum? A Fejedelem ebben az évben, ezen a napon hagyta el az országot, hogy megkezdje a hontalanság lelket emésztő káívária-útját, melynek 1735 nagypéntek napján, az «örök bujdosó» martírhalá'a vetett véget. Leülüiníc a kereszt tövébe és elgondolkozunk. Lelkünkbe visszaidézzük az érzést, mely fűtötte a valaha itt megjelenteket; a történéseket, melyek egy rabvi'ágot akartak átalakítani; lehunyjuk szemeinket és úgy véljük, mintha a nemzet Géniusza két filmet pergetne le a Múltból. Az egyik színpompás, teli bizakodás, teli reménység. Rákóczi sátora áll a Latorca partján s Esze Tamással élén a rongyosok, a senkik, szedett-vedett fegyvereiket magasra emelve esküsznek örök hűséget a rabság alóli fölszabadításukra vállalkozó Fejedelemnek. A másik szomorú, megrázó, a honfi szívben örökké élő tragédia: Rákóczi szabadságharcának befejező jelenete. ...A majthényi gyásznap esztendejét írták. A kuruc-labanc erőpróbának vége. Elsötétült a kurucok fénylő csillaga. Meghalt a kuruc dicsőség. És föltámadt helyette a nyomor, tengernyi szenvedés. A fegyvereitől megfosztott kuruc visszatért családi fészkéhez. De ezt a fészket földúlva, kifosztva, fekete üszök romjába temetve találta. Rettenetes idők következtek. Tél volt. Vastag hó borította a beregi, Kegyeket. A fák gallyaira zúzmaravirágok ültek. — 588 — 35