Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A rutén nép küzdelme a szabadságért

és ellenzik a lengyel-magyar határt. Ezekhez a nyilatkozatokhoz hozzá liehet tenni Aldo Dánmi francia író műveit, amelyekben kifejti, hogy: »Az európai béke csak úgy biztosítható, ha a ruténeknek megadják az önrendelkezési jogot, mert Kárpátaljának egyetlen piaca a magyar Alföld.« Nagyon érdekesek azok a cikkek, amelyeket az orosz nacionalisták amerikai, párizsi, berlini, szófiai és vilnai lapjaiban olvashatunk. Akár a Nácia-ról, akár az Imperskaja Rossia-rói, az amerikai Rossiáról vagy a Slovo-ról van szó, ezek mind egyhangúlag^ megállapítják, hogy: »A ruténeknek nemcsak az igazság következményei miatt kell Magyarországhoz visszakerülnie, hanem azért ,is, mert a Kárpátok a magyarság természetes bástyáia és a rutének a magyarok hűséges szövetségesei voltak ezer éven keresztül.« Ezen nagy tények és igazságok alapján igaza volt Divéíky Adorján könyvének, amely a lengyel-magyar határt, vagyis a rutének Magyarországhoz való csatlakozását gazdasági, történelmi, politikai és stratégiai érdekek alapján természetes szükségszerűségnek tartotta. A legszánalmasabb ebben a komédiában az az ellentétes vélemény, amelyet a különböző sajtók külpolitikai cikkeicen olvasunk. Amidőn a lengyel, olasz, amerikai és nacionalista-orosz lapok a íegszörnyűbben elítélik, ezeket a dolgokat, amikor hamisításokról, csalásról, brutális terrorról, agyafúrt szélhámosságról beszélnek, amikor azt mondják, hogy Volosin és az ukrán terroristák garázdálkodása, hazugsága, szélhámoskodása, világcsalása olyan gyönyörű bokrétát fűzött össze, amellyel még egyes hírhedt balkáni államok is csak hosszú évek után dicsekedhetnek; ugyanakkor sajnálattal kell citálni, hogy a Völkischer Beobachter bécsi tudósítója éppen úgy, mint a pozsonyi Karmasin hivatalos német lapja, a Grenzbote, február 14-én azt írja, hogy: »Volosin mély benyomást keltő győzelmet aratott. Az ukrán népi gondolat, melyet húsz éven keresztül efnyomott a prágai centralizmus, elementáris feltámadását ünnepli.« Sőt tovább megy, a lap és megbántja Szent István országát is, amikor azt írja, hogy: »a kárpátukránok 900 év óta idégen állami fennhatóság alatt rabságban éltek, most a sors visszaadta nekik a szabadságukat. A Szics szervezkedés teljesen német mintára fog támaszkodni és ezért fog győzni.« A Grenzbote a bécsi német lapok dicséretéhez még hozzáteszi ezt: »Kárpátukránia ma élte át nagy ünnepét, a legnagyobbat, amelyet ez a szegény, dé munkás és törekvő nép valaha is elképzelt. Nyugalom és örömmámor mindenütt. Feltűnő és komoly méltóság volt az, amivel ez a nemzet a nap jelentőségéit ünnepelte.« Ilyen lehetetlen és egymással homlokegyenest ellenkező kritikákkal méltatták a rutén nép legnagyobb tragédiáját a német lapok. Mindenesetre ilyen lehetetlen ellentétek feltűnőek és ez csakis tévedésen vagy félreértésen alapulhat, amelyet nekünk ruténeknek keli eloszlatnunk elsősorban. A tények a következők. A Volosin- és Revaj-féle kommunistaukrán kormány a rutén népakaratot nem képviseli sem a népelv, sem a demokrácia, de még kevésbbé az önrendelkezési jog alapján. A rutén nép elukránosítása, a lengyel-magyar közös határ megsemmisítése természetellenes jelenség, tűzfészke egy új európai b on y o dá I o mna k. — 526 — 33