Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Felvidék vízrendszere,fürdő és üdülőtelepei

E csermelyek, patakok völgyeiben rendszerint dúsabb a vegetáció. Megközelíthetőbbek a tájképileg érdekesebb pontok. Utak hiányában ők vezetnek a vadonok mélyébe és oíykor szakadékos, meredek partjaik, legyalult falaik, körkörös döböreik, kimosott köveik, 'betekinteni engednek a Természet titkainak egyikébe: a völgységek geologiai szerkezetébe. Ahány forrás, ícsermely, vagy foíyóvölgy, annyiféle változata a természeti szépnek. Mert a több ezer közül nincs egyetlen egy sem, mely mindén tekintetben hasonlatos volna a másikhoz. Egyiknek a felső-, másiknak a középső vagy alsó szakasza a megkapóbb. Az egyik sivó szikla-, a másik törmelékes tufa-, konglomerát-, lősz- vagy pannonagyag mederbe ágyazott. Az egyik zajtalanuf siklik tova, mint a parti Idgyó a ilapuíevelek alatt, a másik zúgása betölti a völgyi tájat és jelenlétéről messziről értesíti a vándort. Az egyik szédítő meredélyü szurdokban rohan s a sziklafalba körkörös döböröket vájva, háznagyságú kőtömböket hengerget 'maga előtt, a másik partját virágmezős rétségék kísérgetik és medrében porrá őrölt fövenyt görget. Kényelmes, kedves lösvény kanyarog

1 az együk' partján, a másik sűrű surjánnal benőtt és parttalan szakadékában mohülte kövein lehet csak tovalépni. Szelid lejtéssel simul alá az egyik, lépten-nyomon zuhatagokat alkotva rohan a másik. Itt üde, vízportól csillogó lapuk, folyondárok, páfrányok, bokrok kisérik nyomon, ott tölgy-, bükk-, szil-, éger- és fenyőerdők sátora árnyazza be és ezek mindegyike változó aljnövényzeteikkel más-más jelleget adnak környékének. Alábbiakban az egyes vízvidékek szerint vesszük számba ezeket a folyókat, patakokat, csermeíykéket, hogy majdan, mikor bejárjuk völgyeiket, megülünk partjaikon, felüdülünk habjaik kristálycseppjeitől, már mint ismerősöket üdvözölhessük őket. * A Felvidék déli határrészén hömpölygő Dunával kezdjük a seregszemlét. Mikor Németországban, a Bádeni nagyhercegségben terülő Fekete-erdőben eredő Duna, Középeurópának a Volga után ez a leghatalmasabb folyama, régi Magyarország határához ér, 2890 kilóméteres teljes hosszának már egy harmadát futotta bé s úgy szélességét, mint a 'medrében hömpölyögtetett víz mennyiségét tekintve, Dévénynél, a Kis-Kárpátok és Lajta-hegység közé szorított kapun, a Porta H u In g a r i c ári, imponáló méretben lépett a magyar földre. Pozsonytól-Komáromig délkeleti-, Komáromtól-Vácig keleti főirányba n halad. Alig hagyja el Pozsonyt, a pannon és levantei időkben lerakódott hatalmas kavics- és homokhordalék, valamint a kemény diluviumi agyagvonulat több ágra osztja. Ezek régebben szertecsatangoló, partnélküli vízágaikkal, ingoványos mocsaraikkal, kokojszászos inádrengetegeikkel szinte járhatatlanná tették a vidéket. Ma már a szabályozások partok közé szorították a hömpölygő víztömeget. Eltüntették a mocsárvilágot. El, a folyó számtalan kengyelét, szigetét. Egységes, művelhető területté tették az Öreg-Duna által képezett 84 km. hosszú, 15—30 km. széles Csallóközt, melynek szintmagassága a partok mentén 105—109-, a közepén végigfutó diluvíális padon azonban 122—129 méter. — 45 — 2