Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Dunajectől Homonnáig

Jiós munkájának eredménye? Vagy mind a háromé együttvéve? Ki tudná megmondani? De egy bizonyos: a felszint formáló erőknek olyan döbbenetesen nagyszerű megnyilatkozása ez, mely megérdemli, hogy; a természet nagyszerűségei iránt érdeklődő feltétlenül fölkeresse. Ebben az útszakaszban, a balparton ott tornyosulnak a CukrowáSkala, vagyis Cukorsüveg, a feltűnő mélyen kimart meder örvényeit fölött tornyosuló Grziwa-Bana és Bystri-Prunt. Vele csaknem összenőtten a Przehodki fala mered

1. Aztán a Szljnákowa-Skala. A jobbpart szédítően meredek tornya a Stoletnia-Woda. Ennek aljában csörgedez"

1* a csodaerejűnek tartott Tündérforrás. A folyó utolsó könyökhajlatában áll őrt a Czertezik, melynek sziklafala után éppen ott, aholi a régi magyar határ délkeletre fordulva elhagyja a folyót a szurdok kitágul, a víz szétterül és a tutajok kikötnek a Kacza-hegy alatt. A csodáútnak vége. Fölszedelőzködünk. Hátunkra vesszük a zsákot, s míg most már gyalog tartunk a közeli Szczawnica felé, goráljaink hatalmas kalapjaikkal integetnek búcsút és mint a világvárosok, szállodaportásai, öt-hat nyelven kiáltanak utánunk: Urunk, a viszontlátásra ! Nékünk pedig, mikor elhagyjuk a Dunajec csodavölgyét, a régi Szepesmegyének ezt az istenáldotta gyönyörű vidékét, szívünkbe nyilallik a fájdalom és eszünkbe jutnak Danténak, az olasz szellemóriásnak szavai: »ne;sun maggior dolore, quando ricordarsi del tempo íeiice suüa misera!« azaz nincs nagyobb fájdalom, mint a Ma nyomorúságából visszaemlékezni a boldogan eltöltött időkre! Valóban:... nessun maggior dolore!! * A régi magyar határon vándorolunk tovább. Meghágjuk a Makovica bérceit, melyek a másik »hűtlen« folyót, a Poprádot, a Kárpátok áttörésénél egy óriási kengyelvölgyben rohanni kényszerítik. Orlónál átlépjük a Poprádot, hogy a Sárosmegye északi részét keresztülihasító országútra lépjünk. Majd a Dubne és Lénártó közötti remek szerpentinen leereszkedünk a Topla völgyéoe s itt mindenütt a patak partján gyalogolunk Bártfa felé. Sárpatak fölött a Gringlova velünk egy irányba haladó pompás gerincében gyönyörködünk. A völgy itt kissé kiszélesül s a Topla mindkét partján keskeny rétcsíknak enged helyet. A réten ezernyi-ezer hófehér virág. Mintha hópihével volna telehintve. Vagy üdezöld bársonyába himet varrt volna a Gringlova erdeiben lakó tündérek keze. Egy útkanyarnál, mintha a földből-erdőből nőtt volna ki, szemben találjuk magunkat Bártfa tornyaival. Századok óta ott fúrja gyönyörű góthikus tornyát az ég zománcosan ragyogó táblájába a. Egyed templom. A Főtéren ott látjuk egyedül állani a XV. század góthikájának remekeként számontartott városházát. Körülte a középkori építészet jellegzetes, keskenyfrontú, magas tetőzetű, faragott ajtó és ablakbélletű házait. Távolabb ősi bástyáinak, bástyatomyainak maradványait. És az egész város fölött ott érezünk lengeni egy olyan politikai, hadi és műtörténeti múltat, mely Bártfát a régi magyar városok legértékesebbjei közé sorozza. Mivel a város építészeti maradványairól, műtörténeti kincseiről, környékéről és ebben európai vi— 475 — 30