Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Dunajectől Homonnáig

tutajra ülve, a folyó zuhatagjain át tegyük meg azt a csodaérdeke sségű víziútat, melyhez hasonló a régi magyar földön nem volt seihol. * A századós hársfák alatt gorál parasztok ülnek. Utasra várnak. A sötétzöldén tükröző víz görgőköves partjához kanoészerűen mélyített fatörzsek vannak kipányvázva. Kettő-három keresztbevetett száldeszkákkal összekötve. Ezekén kell megtenni a Szczawnicáig terjed® s mintegy másfélóráig tartó útszakaszt. Mielőtt tutajra ülnénk, nézzünk széjjel. Azaz inkább csak előre és hátra, mert körülöttünk mindenütt magas hegyek zárják a kilátást. Mögöttünk a Borstyk és Gefembőky-Potok sziklatornyai. Előttünk a Pieninek óriása, a Nova-Gora és az egész tájat uraló Koronahegy, melynek fenyvesekkel borított oldalából, mint királyi főt díszítő diadém, körkörösen, hófehéren villogó mésztornyok ütköznek ki és ezek adják a hegy korona alakját. A levegő nyirkos. Hűvös. A szédítő meredeken magasba szökő mésztornyokat a szurdokba tévedt s minden pillanatban más-más alakot öltő felhőfoszlányok ölelgetik körül. Pipálnak a hegyek, mondja a vezető gorál — de in(em kell félni, mire Szczawnicába érünk, tenyérnyi felhő sem lesz az égen. Elnyelik azokat a toronyhegyek.» A sötétzölden tükröző s a parti sziklákon hófehér habtarajjal megtörő víz egyhangú sustorgással siklik tova. Beleütközik a talpakba. Fodorfoszlányai fölfutnak a deszkaszálakra s hangos foccsanássa! esnek vissza a forrni látszó vízbe, melynek gyűrűi messze ringva tűnnek el a tovasodródó hullámok hátán. De indul a tutaj. A vezető hosszú póznával löki el a parttól. Alig kezdik meg munkájukat az evezőslegények, máris besodorta az ár a folyó közepébe, hol egyre növekvő gyorsasággal siklik tova. A tutaj kezdetben a Koronahegynek tart. A víz itt évezredek óta ostromolja lábát. Még magunkhoz sem tértünk meglepetésünkből, már is az első sellőkhöz értünk, hol az ár sodra tajtékozva, a kiálló köveken millió gyöngycseppre szakadva, súgva-búgva, hörögve-dörögve, zajongva-harsogva rohan s mint a szélvihar a könnyű pelyhet, villámgyorsasággal ragadja magával a tutajt. Az evezősök beszüntetik a munkát. Most már mindén gondjuk, hogy ügyes kormányzással elkerüljék a mederből kiálló, vagy közvetlenül a vízszín alatt rejtőző sziklazátonyokat. Egy pillanatig azt hisszük, hogy a rohanó ár a szemben tornyosuló Grabczycha-wyznia függőlegesen aláeső sziklafalához sodorja a tutajt és izzé-porrá töri, de a másik pillanatban észrevesszük, hogy átcsúszik a sellőn és folyása hirtelen megcsendesül. A víztarajok, habfodrok, örvények elmaradnak. A sötétzöldén villogó felület kisimul és a Grabczycha sárgafoltos mészfalai, mint hatalmas acéltükörben gyönyörködnek önmagukban. Aztán hirtelen délkeletre kanyarodik a meder. A mozgó smaragdtömeg befut a Zbojniczky-skok sziklaszorufatába. Elsuhan a Glemboke-SwinaSkala tornyai alatt s újabb két zuhatag után beleütközik a GlámbokyPotok és Borstyk falába, mely egy szabályos félkörbe kanyarítja. A tutajon űlő hangtalanul, a természet csodálatába merülten nézi az előtte gyorsan kibomló és jgyorsan eltűnő képek sorát.— 472 — 30