Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Szepesség.Késmérktól Dukláig

tatárcsordáival szemben. A hegytetőn a tatárjárás után karthauzi zárda s mellé Keresztelő Szt. János tiszteletére templom épült, mely több százados fennállás után pusztult el. Birtokait I. Ferdinánd király 1563ban, a szepesi prépostságnak adományozta. iqlóról Dénesfalun, Domán, Nemessáson át Szepeshelyre és innen Szepesváraljára igyekszünk. Szepeshefy egyik legjellegzetesebb helye a vármegyének. Tulajdbnképen nem más, mint a szepesi^ káptalan rezidenciája. Erős kőfallal körülvett egyutcás helység, melyben mindössze 14 épület áll: a püspöki palota, papnövelde, 10 canonoki ház, a különálló torony és a kántor háza.

A XV. századból származó, értékes freskókkal díszített székesegyház déli oídáfához támaszkodik a Szapolyai István nádor által 1499-ben alapított és Krisztus Szent, Testének tiszteletére rendelt u. n. Szapolyai (Zápolya) kápolna, mely hazánk egyik legrégibb gótstílű építményei közé tartozik. 1873-ban Samassa József akkori szepesi püspök restauráltatta s ugyanakkor legnemesebb gótstílusban tartott mérőműves ablakait művészi üvegfestményekkel láttatta el.. A káptalan 1848-ig hites hefy volt s így levéltára országos viszonylatban is egyike a legértékesebbe kinek. Szepeshely közvetlen közelében, a Branyiszkó-hegycsoport belső övében fekszik Szepesvárafja, mely a szászok híres-neves területéhez, a Provincia Saxonum de Scepushoz tartozott valamikor. És közte volt annak a 13 városnak is, melyet több mint ötszáz év elő|tt„ Zsigmond király Wiadiszláv lengyel királynak zálogosított el. A városka fölött, sátoralakú mésztufa-hegyen gunnyasztanak Szepesvár romjai. Valóságos romváros: hatalmas kőfalakkal', erős bástyatornyokkal, lovagteremmel, templommal, berogyott sikátorokkal, földalá vezető rejtett utakkal. Valamikor fényes vár volt. Híres, hangos, erős. Ma már olyan, mint a megvénhedétt ember: megtorpant, megroskadt, híreveszett, tulajdonából kiforgatott. Elhagyjuk a várost. A -káposztafalvi országúton legyalogolunk a Hernád völgyébe. Jobbról-balról toronymagasságú sziklafalak kísérnek. A levegő hideg, nyirkos, a sziklákat tördelő víz porától telt. Mátyásfalván felül a szoros tágulni kezd. A hegyfalak eltávolodnak egymástól. Az imént még vad haraggal rohanó, köveket hengergető, sziklák oldalait vájó víz szétterül és csaknem hangtalanul siklik a völgy fenekén, melyen bújafüvű legelők futnak versenyt a vízzel. Mátyásfalván alul a völgy 1—2 kilométer széles teknővé. alakul. A kocsi és vasút együtt halad a szétterült és rohanásában megcsen desült vízzel. Megállunk a partján. Elaggott fűzek sátora nyújt enyheta,dó árnyékot és festői keretbe foglalja a távolból kibomló képet, melynek jobbsarkában egy vasgyár füst- és gőzgomolyt hányó képe tűnik szemünkbe. A gőzkürtök búgnak. A vasércet szállító csillék nyik'orognaík. A kattogás, dübörgés, fütyülő zúgás zaja hallatszik felénk. Kíváncsiságtól hajtva ereszkedünk a völgybe, hogy megtekintsük a gyár belsejét. Sötétszájú, hatalmas, kapuszerű nyílás tátong előttünk. Lábaink alatt szénfekete, borsóköves agyagba, homokba ágyazott fémvályúk sora. A nyersvas öntőformái. A kohószáj fölötti hengerekben zúgva, bömbölve rohan a sűrített levegő, hogy behatolva az olvasztó térbe, siettesse a vasérc szétesését. A harang kondul. Szavára megélénkül a terem. A sötét zugokból 455 —