Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Bükki tájak

tenger mosta a Bükk déli lábát, mélyen benyúló öblöt alkotva ékelte magát a hegyek közé. Mintegy háromnegyed órai túra után kijutunk a hegynyelv keleti szegélyére, honnan szemet gyönyörködtető tájkeretben tűnik szemünkbe Felső-Tár kány házcsoportja. Három okból sem kerülhetjük el jezt a kétezer lelken felüli színmagyar községet. Először is rajta vezet keresztül a csodaszépségeket rejtegető Eger-lillafüredi új autóút. Másodszor itt gyönyörködhetünk a közeli sziklaforrásból táplálkozó tavában, melynek a környező hatalmas fáktól árnyékolt kerek ágya olyan, mintha hajdani tűzhányó vízzel telt kráter volna. Harmadszor, mert itt találjuk a műút készítése alkalmával föltárt ősi kolostorának iműtörténeti szempontból érdekes romjait. Tárkány környéke egyike a Bükk szelíd szépségű tájainak. Mikor a városi ember az Eger felől érkező autóbuszból kiszáll, s ellépd ji a tiszta, rendes, fehérfalu, kontytetős, katonás sorrendbe sorakoztatott parányi házikók előtt, benéz a tenyérnyi kertekbe, melyekben évad szerint ott díszlik a császárkorona, fehér és kék liliom az errbermagasra 'növő s aljától tetejéig tarka virágcsomókkal megtűzdelt máiyva, a szerény estike, a tulipán, jácint, bazsalikom s .a szagos menta, mikor belép az udvarba, innen az ámbitra, pitarba, szobába és szemébe ötlenek a mennyezetig . tornyosított ágyak, falra akgatott, asztalra terített szőttesek, a poharakkal, csecsebecsékkel megrakott almáriom, a perkálfüggönyös, muskátlivirágos ábiakök, melyekből három sem tesz ki egy négyzetmétert; mikor bejárja az udvart s végignézi a motozó, káráló, kotyogó, kurrogó, öblögető baromfi seregét: úgy érzi, mintha testet öltött volna előtte az az idili kép, milyennek -a nagyvárosokban élő ember a falut és falusi életet elképzeli A templom egyszerű, fehérfafu, $üvegestornyú épület, dje mintha a városi műremekeknél erőteljesebben fejezné ki, hogy az Isten háza. Férfia, asszonya, gépies egyformaságban robotolja át az életet, de a maga igénytelenségében mégis mintha boldogabb volna, mint a lóversenyeket, kabarékat, színházakat, zsúrokat járó városi ember. A falu végén patakmalom kereke kefépef. A hegyek belsejébe vezető liparvasút mentén tükröző szemű tó bájolja el a vándort. Körötte .százados bükkök

1 zöldesszürke árnyékot vetnek a vízre, mintha el akarnák rejteni a kiváhcsi szemek elől. Ennek ,a remek helynek

1' közelében, a B a rát réte n állott valamikor a pálos-rendi barátok XII. században épült kolostor-temploma, melynek festői romjai iott omladoznak ma is a Nádasbérc alatt. Tőle északra, a lillafüredi műút baloldalán, az út építése alkalmával, 1930-ban a karthauzi »néma barátok« kolostorának alapfalait fejtették ki a munkások. Középkori okleveleink Vallis Auxilii-nek (Segítség völgyének), Vallis refrigerii-nek (Nyugalom völgyének) nevezik ezt a valaha rengeteg erdőkkel körülvett, mindjén lakott helytől távol eső, ember nem járta helyet és méltán, mért akik valaha íitt éltek, azok Valóban egymás segítségére szorultak és egyhangú, csendes életük nyugalmát nem zavarta mi sem. A kolostor minden valószínűség szerint a XIV—XV. században épült. Lakói karthauzi szerzetesek. Az úgynevezett »néma barátok«, kiknek kolostora a mohácsi vész utáni zavarokban pusztult el s ro— 348 — , 23