Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Királylehotától Poprádig

a törmelék lejtőjére, hogy mielőbb megpihenhessünk a Felvidék eme kiválasztott szépségű falvacskájában. Az előbb még bizonytalan vonalak mind határozottabbakká lesznek. Lassankint kibontakozik az egész falu: Sztracena, a világhírű szoros kiindulási helye. Hatalmas, mérföldekre terjeídŐ fenyves veszi körül. Hosszú, tojásdad völgyében kényelmesen helyezkednek el a parányi kertekkel bíró házcsoportok. A házak lábainál kígyózik a Gölnic. Az országút közvetlenül Szepes és Gömörmegyék határán kanyarog. Jobbról Szepes erdői kisérnek. Balról Gömör legelőin kolompol a nyáj. És a Gölnic, mint a csapodár pillangó, hol az egyik, hol a másik területen csörög. A zsilipen túí, csaknem háromnegyed körös hajtással fordulunk él a falutól. Mikor a hajlás végére érünk, mintha egészen más világba jutottunk volna. A víz itt haragosan duruzsolja panaszát. A kisérő fák nagyobbak. A hegyoldal erdői sűrűbbek. A levegő hidegebb. A sziklák közelebb húzódnak a mederhez és mindjobban •összeszűkítik. ' * Közeledünk a világhírű Sztracena i-s z o r o s sziklafalához. A kocsiút egészen a fal alá kanyarodik. Mintha ezzel is szélesíteni akarná a völgyi rétet, melyen buja, harmatban fürdő perjés fű hullámzik

1. A fal egyre 'meredekebb. A völgy egyre szűkebb. Hirtelen dermesztő légáramlás csapja meg arcunkat. A sziklába kapaszkodó fenyők nyikorogva rázzák tűleveleikét. Félve, reszketve suhanunk el a falak alatt, remélvén, hogy aztán szabadabb lesz a tér. Csalódtunk. A szikla útunkat állja. Azaz mégsem. Fekete pont tűnik föl a toronnyá szökő falak

1 alján: az átjáró kapu. A multak emlékeibe merülve lépdélünk el alatta s egy perccel később benn járunk a szoros belsejében. Kigyószerü tekerődzéssel vezet az út. De a látott 'képek csak apró részletek, mert a völgy itt olyan szűk s a hegyek olyan magasak, hogy csak részleteket láthatunk. Mintha mély kút fenekén járnánk, melyben tüneményszerű gyorsasággal váltakoznak a részletek. Félelmetes magasságú sziklafalak közt haladunk. Az egyik helyen úgy összeszorul a völgy, hogy csak a pataktól elfoglalt töltésen, félkörös kanyarulatokkal juthatunk előre. A másik helyen szétterül a meder és az imént vad haraggal zúgó habok tükörré simulva látni engejdik a törmelék közt úszkáló pisztrángok játékát. Aztán a Kriváň szédítő meredékségü kúpja tűnik' szemünkbe. Alig tenyérnyi vastag földrétegében toronymagasságú fenyők

1 hajladoznák. A Gölnicmedérnek ez a része különösen vad. Alig

1 pár lépéses sziklaié k nőben rohan tova. Zúgásától nem hallani a szót. Nedves, porló harmatától nem látni a partot, melynek egy-egy fenyőszálát elragadta valamelyik felhőszakadás. Kitágult völgy váltja fel a börtönszerü részleteket. Az út hirtelen lejtéssel esik alá. Egyfelől szikla, másfelől fenyőkorlátok kisérik. Mellette nyaktörő szakadék tátong. Fenekén vad haraggal rohan a patak. Harmatosfüvü rét következik. A réten kolompoló nyájat őrző pásztor kalaplengetve köszönt s mi fölszabadulva a sziklaszoros okozta lelkinyomástól, örömmel üdvözöljük és örömünk fokozott, mikor néhány perc múlva a D ob'síin a i jégbarlang szállója áll előttünk. A szállótól a Ducsa-hegy csúcsán levő barlanghoz kígyózva kanyargó út vezet. Háromnegyed óra hosszáig tart a menetelés. Végre — 293 — 10