Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Királylehotától Poprádig

peniin előtt állunk meg, mely kígyózva esik a hirtelen leszakadó völgybe. A völgyben részben a Tornai-mészkőhegység keleti ágaira támaszkodva, egy pompás tájkeretű község fekszik: J ós va fő. A festők ilyennek képzelnek el egy hegyvidéki csendes, magába zárkózott, magának élő, idillgazdag falut, mint ez. Parányi templomi Még parányibb bogárhátú, zsupptetős, tenyérnyi ablakú, semmi portájú házikók. A községen keresztülfutó paták, a Barad'la földalatti csodavilágán átfutó Stix. A patakon kelepelő malom. A faluban széiles, kövezettlen utcák. Az utcákon, patakparton tömérdek

1 libá. A porban játszó gyerekhad. A gyérfüvü dombold-alon legelésző kecskenyáj. A tenyérnyi kövecsecs határban szalagkeskeny földbarázdák, melyekből nagy kínnal lehet kicsikarni néhány gabonakeresztet. Petyhüdt akácsorok az úton. És por, por. Tovahaladtunkban észrevesszük, hogy egyszerre csak letörpül, elcsenevéjszjedik a növényi élet. Mintha fanyomorékok Vgyülekező helye volna a terület, nem látni egy egészséges, szép, sudár, magasbaszökő fát. Girbék, görbék, földrelapulók, koravének, mint az angolkóros gyermekek. Nem csoda. Sőt természetes. Hiszen belekerültünk a Tornai-mészhegyek karsztzónájába, mely megölő ellensége minden növényi tenyészetnek s nem tűr meg hátán csak hitvány bokrot, keméinyszálú gazt, tengődő kövirózsát, sárga sírvirágot s messzire fehérlő, feketefoltos zuzmóülte követ. A tájformák iránt érdeklődőknek érdemes bejárni ezt a területet, melyet az errelakó nép jellemzően nevez »átok földjének«, mert valóban az. Lenn, a Bodva 5—6 kilométer széles völgye dús termékenységével, áldott határával, mintha egészen más világ volna, mint ez a sziklás, kőtörmelékes, mély, teknőszerű süppedések

;k

!el, kútszerű zsombolyokkal, dolinákkal, kőfoíyásokkal, sivár terméketlenséggel emberre-állatra egyaránt hasznavehetetlen terület. Órányi távolságokban nem akad itt az ember egy kanálnyi vízre, cérnaszál-' nyi erecskére, mert hasztalan zuhog rá a nyári zápor, vagy oilva'd a dolinákban összegyülemlett hó, a katlanok, teknők, völgyületek, debrők, ravaszlyukak, földalatti folyosók, zsombolyok, mohón nyelnek eJ minden csepp vizet s leszállítják a mélybe, a karszt alatti üregekbe, hogy hosszú, tekervényes ismeretlen földalatti járatokban, cseppkőfolyosókon, alábukkanó szifonokon át, valahol messze, a karszt alján juttassák ki a napvilágra. Ennek a karsztvilágnak egyik rejtett zugában, Szögliget, illetőleg Derenk fölött, különálló sziklás, időkopott kúphegyen várromok roskadoznak. A neve : S z á d v á r. ^ Mikor vagy hétszáz év előtt ide építették, a hegyek' jórészét még erdők borították, dé a XIV. században egy roppant tűz leperzselte az erdőket. A múló századok viharai lassan lekoptatták a hegyek

1 vékony televényét. Napvilágra hozták a rideg mészkövet. így karsztosodott el a vidék' s lett olyan kietlenné, amilyennek ma látjuk. Szádnak likervára volt a tőle északkeletre fekvő Torna. Mindkettő IV. Béla adományából Tekus sárosi ispán tulajdona, ki 1270ben »Tecus comes de Sarus«-nak írja magát. Tekus utódai a XV. század első tizedéig 'bírták a várat, mikor rövid időre Berencsi Istváné lett. Aztán a Bebekeké. Az első B ebek, kiről mint Szád

: birtokosáról tudunk, I. György, — 281 — 10