Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Felvidék geológiájának alapvonalai

ezek a változások a geologiai idő folyamán hányszor ismétlődtek, arra nézve a tudomány ez ideig még nem tudott határozott feleletet adni. Felvidékünkön a pleisztocén idején, a Kárpátokban volt legnagyobb az eljegesedés. Itt a tömör jéggé préselődött hó (firn) mélybe csúszó tömeígei, úgynevezett glecserei, aJáhaJadtukblan ékszíerű völgyeket martak a sziklákba. Valósággal legyalulták, kivájták a hegyek egyes részeit és ezek sziklarögeit, az úgynevezett morénákat részint oldalra nyomták, részint maguk előtt tolták. Ezek a hajdani glecser-nyomok a Magas-Tátra minden részében ma is föl ismerhetők. A Tátra s az Északkeleti-Kárpátok tengerszemei sem egyebek, mint a glecserek által kimart és a végmorénák áltaí elzárt sziklamedencékben összegyűlt hólé. Csaknem kivétel nélkül jégtől gyalult magas sziklafalak tövében terülnek és magas végmorénák'kal meredeken szakadnak a völgy felé. E tengerszemek fölösleges vize a homlokmorénák falairól rendszerint 20—100 méteres festői esésben zuhan a mélybe. Ilyenek például az ö 11 ő, Tarpatak, Fátyol-, Zsinór-, Gyöngy-, Felke-, Siklava- és Suttó esése. A Tátra jégkorszaki nyomait legtökéletesebben a Tar-, Mengusz-, Fe lka-, Koprová-, Javorníka-, Biaika-, Béla patakok völgyeiben, a C s o r b a-, Poprádi-, öt és B a ti z fa I v i-, Máramarosban pedig a S z i ne véri- és H o v e r I a-tavak környékén figyelhetjük mög, hol bőviben találkozunk típusos homlok- és oldalmorénákkal,, ősi törmelékmezőkkel és ékalakúan kimart sziklafalakkal. Nálunk a diluvium emlékeit a magas hegyekben észlelt glecsernyomokon kívül, túlnyomó részben a hegyek lábainál, az Alfölddel érintkező peremszéleken, kavics, lősz, agyag, travertin, tőzeg és gipsz-vasérc alakjában találjuk. A mésztartalmú hegyekből fakadó források környékén tekintélyes mé sz t u f a - !e rakó d

!á so k észlelhetők, melyek zárványaikban a kor rendkívül érd'ekes fauna és flóra-maradványait őrizték meg az utókor számára. Paleontologiai szempontból Felvidékünkön pl. a szepesmegyei G á n ó' c o t említjük, melynek mésztufa rétegeiből a pleisztocén-fauna több érdekes képviselőjének f ossz il iá i t fejtették ki. A Felvidéken nagyobb területeken mutathatók ki a diluviális rétegek a Csallóköz közepén, a Kis- Kár p átok két oldalán, a Vág völgy ében Bittséig; a Vág, Nyitra és Garam között; a Hernád völgyében; a Tisza és Bodrog közén s Ungmegyében az U n g és Latorca összefolyása fölötti terraszon. Őslénytani szempontból a pleisztocént a Természet óriási rostájának tekinthetjük, amennyiben a zord, hideg éghajlatot csak a legszívósabb növényi és állati szervezetek birták ki. A gyenge fajok elpusztultak. Az erősek hosszú vándorutakat tettek a szerint, amint a beköszöntő glaciális és intergíaciáíis éghajlat hidege, enyhülése vagy melege, űzte vagy csalta őket más tájékokra. De voltak olyan fajok is, melyek a hidfeig éghajlatiban annyira hozzáedződtek a klímához, hogy a jégkor elmultával ine'm (érezték jól magukat a melegéb o tájakon s ezért a sarkok felé vándoroltak;, mint például a rénszarvas és prémes állatfélék. Állatvilágát a pleisztocén időrendi egymásutánjának megfialelően, négy csoportba osztjuk. És pedig: 1.A régibb pleisztocén melegebb klímájú fauna-csoportjára. — 24 — 2