Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Trncséntől Nagybitsségig

sok vára közül Ljetava tetszik legjobban, miért is nagy költséggel rendbehozatja. Ebből az időből valók azok a renaissance ablakkeret maradványok és falfestés nyomok, melyek sejtetik, hogy milyen pompával lehetett újjáépítve és berendezve. István nádor országos gondjai közepette is sokszor időzött Ljetajván. Felesége, Hedvig, tescheni hercegnő, itt szüli Borbála nevű leányát, kit 18 év multán, zednici Kosztka Miklós árvái kapitány iklöz-» vetítésével, Zsigmond lengyel királyhoz ad nőül. E házasság létrejöttével teljesített hű szolgálataiért kapja Kosztka 1512-ben a Ijetavai uradalmat. 1538-ban Ferdinánd megkísérli elfoglaltatni Ljetavát. De a plundrás walionhad Thuri Márton várnagy vitézeiben emberére talál, mire olyan vad iramban menekül előlük, hogy mikor Zsolnánál eU érik a Vágót, egymást taposva vetik magukat a megáradt víz soidráoa' s egy részüket Budatinnál csáklyázzák ki Szunyogh Gáspár emberei. A Thurzók kihaltával Ljetavát leányágon egy egész sereg főúr örökölte. Igy jusst tartottak hozzá a Thökölyek, Esterházyak, Révayak, Lengyelek, Perényiek, Ujfalusiak:« s mert sok volt a gazda és mindegyik csak a birtok hasznából akarta kivenni a részét, de a várrali hem törődött, az csakhamar pusztulni kezdett. Zsindelytetői lekorhad'tak. Falai lehámlottak. Ablakait kitörte a vihar. Egyes részeit megemésztette a tűz és mennél jobban pusztult, annál kevesebbet törődtek vele. Egyszer aztán jött egy égiháború, Belecsapott a vil-' lám. Ami még' ép volt rajta, az is elhamvadt. Nem maradt belőle más, mint a sívó kőfal... és az emlék, mely ott gunnyaszt a porlódó romjai fölött. Elhagyva a várat, vízmosásokban, patakvölgyekben, bozótos hegyoldalakon rójjuk tovább az útat. Amint egy magaslatról széttekintünk, önkéntelenül megállunk, hogy a feltáruló tájék szépségében gyönyörködjünk. Az előtérben százados bükkök. Alattuk vadrózsa és Igaíagjonyábokrok terpeszkednek. Az erdőn túl egy mély teknő következik. Színtarka, változatos, napsugárban, fényben tobzódó. Közepén sötétzöld

1 kígyózó csík: a patak sziífasora, amint ölelkező sátora alól ki-ki csillan a víztükör. A távolban alacsony dombsorok. Hátrább egyre magasodó kékeslila párába burkolódzó hegyek. Fölöttük az ultramarin ég. Rajta néhány szürkegúnyás felhőcsomó, mely éppen eltakarja a delelő napkorongot. Megfordulunk, hogy tovább haladjunk, de bámulatunkat újabb

1 szépség vonja magára: a bokorszázakkal tarkított hegykúpon szomor-. kodó H r i c s ó. Hricsó! Emlékeink Iközt kutatunk. Keressük a romhalmaz múltját. És eszünkbe jut a százados események egész sora. Eszünkbe jut a féktelen Laháriak története. A várfalak tövében szinte látjuk a kifosztott ezrek nyüzsögését. Szinte halljuk a megkínzottak tengermorajhoz hasonlító zúgását. Látjuk, mint emelik béna karjaikat rettentő átokra fakadva a büszke vár felé, mely átoktól terhelten ott görnyed, ott roskad a toronymagasságú bérc hegyén. Hova lett szépsége? Hova büszkesége? Hova egykor oly hatalmas ura? Eltűnt. Elenyészett. A nevük elveszett. A csontjiuk elporladt. A dicsőségük szertefoszlott. Csak a fölidézett átok él és gunnyaszt a romfalak fölött: őröli, rágja, míg egyenlővé nem teszi a földdel. — 242 — 10