Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Trncséntől Nagybitsségig

rabszolgája. Jegyese Omár, másként Iszmail bég, a jajcai hős, a török nagyvezér fia, ki Fatime szabadonbocsájtásáért vállalkozott a lehetetlen-* re: vizet fakasztani a kősziklából. A török íagundzsik (aknaásók) évekig törték a sziklát. Omár minden percét a mélységiben töltötte. Évek izomsorvasztó, lelketemésztő munkája után vizet adott a szikla, da Omárf haldokolva hozták föl a mélységből és a sízépséges rabíeány szívét a bánat ölte meg. Közös koporsóba tették a két szeretőt, hogy JelvH gyék messze keletre, a Boszporus örökzöld mirtusai alá. A kút pedig a néprege szerint azóta könnyezik értük, Könnycseppjei az a fölfakadó kristályvíz, mely bevehetetlenné tette a várat századokon át. A kút körül ezerfelé repedezett emeletmagasságu falak görnyednek az idők súlya alatt. Némaságukban is beszédes emlékei a múltnak. Leülünk a kopott márványlépcsőre és úgy-úgy elhallgatjuk, amint a faltörmelék között illatozó izsóp, bájos szilkagyöngyke várfalon pihenő szellőnek regélget. Vájjon kiről? Miről? Régi dicsőségről. Régi fénypompáról. Omár szerelméről. Fatime kútjáról. S napnyugati szellő szárnyaira kelve elviszi azután az iszóp regéjét messze-messze földre. Elmeséli fűnek, fakadó virágnak s lomb alján pihenő elfáradt vándornak. Az meg viszi tovább. Mesélgeti tovább. Igy él a nép ajkán sok-sok század óta. Közvetlenül a kút mellett, az északi falhoz támaszkodva, állott a román stilusba épített várkápolna. Az udvar közepén, sziklába vésve, felrobbanthatatlanul, volt elhelyezve a vár egyik féltveőrzött helyisége, a lőporkamara. Innen ugyancsak sziklába vágott szerpentin kanyarodik a középvárhoz, melybe erős kapun, hosszú, szűk, ágyutornyos sikátoron és fölvonóhídon át lehetett jutni. Itt állott a hatafmas víztartó-medence s a Ivárbeli személyzet szobáinak egy része. A középvárból faragottköves, láncosszerkezetü, felvonóhidas mély ajtógádor nyilt a ' felsővárba, melynek északi szintjén a keresztboltozatos nagy lovagterem volt elhelyezve: századokon át annyi fényes ünnepség, mámorba fuló dáridó színhelye,. Lépjünk a terembe. Amerre nézünk, ma mindenütt az elmúlás nyoma. A párkányok, kőcsipkék töredezettek. A festéknyomokat őrző falak lehámlottak. Csak az ajtók fölötti márványcímerek hirdetik a multak fényét. Az egyik címeren a Thurzók kétfejű sárkánya és alatta az évszám: 1548. A másikon az egymásbafonódott Pálffy-lllyésházy címer, melyet egykori birtokosa 1609-ben falaztatott az ajtó fölé. Lépteink kongása egy rég letűnt világot varázsoí elő. Mint a 'mesék elátkozott kastélyában, egy szívverésnyi idő alatt századok suhannak el és a denevérek, pókok, bogarak várurakká, kényes hercegnőkké, hajlongó szolgahaddá változnak át, a képzelet csodát tett itt is, mert ime, régi pompájában látjuk a termet. Lelkünket hatalmába ejti a varázslat. A letűnt századok fenséges és csak elképzelésben élő képe tűnik elénk. A csúcsívbe futó terem kőbordái, oszlopai, tarka színektől, arany cirádáktól csillognak. A márványívezetü ablakok festett üvegcserepein át vastag kévékben ömlik a napsugár és míg ott táncol az ódon bútorok brokátjain, valami különös csodafénnyel szövi be a terem zegét-zugát. ( A napsugárban táncoló porszemek, az ódon selyemcímeres brokátvbútorok, az aranyozott oszlopok, a csúcsbafutó színes ívek, mind-minď kérkedő emlékei a múltnak és a késői utódnak elképzelhetővé teszifi — 232 — 10