Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Építészeti és képzőművészeti emlékek

bös zárókövü épületei, melyben 1382-ben Nagy Lajos király volt kiterítve. A késmárki városháza ma is azon a helyen all, hol a XIV. század végén fölépítették. Ugyanígy a lőcsei városháza is, melyet azonban a renaissance-korában átépítettek. A pozsonyi városháza; alapfala és egyes részei kétségtelenül csúcsíves-kori építmény. Nap-t jainkig fenálló alakját azonban 1599-ben nyerte. Kapuját és kapuboltját, az egykorú városi számadások szerint 1457-ben javították. Lapos boltozata, ennek hevedérei, bordái, zárókövén faragott mellképei és címerei, félreismerhetetlenül magukon viselik a XV. század bélyegét. * E fejezettel kapcsolatban meg kell emlékeznünk felvidéki építőművészetünk különleges alkotásairól, a f a t e m p í o m o k r ó f is. Az ősi kezdetleges építészet atavisztikus maradványai ezek, melyek lételüket egyrészt azoknak a dús erdőségeknek köszönhették, melyek a Felvidéket borították s a templomok építéséhez úgyszólván kész anyaggal szolgáltak, másrészt lakóinak nemzedékékre átszármazó fúró-faragó és idők folyamán művészetté fejlődött hajlandóságán kivül, az ősi építési formákhoz való merev ragaszkodásában. Bár ilyen templomok P o z s o in y tó Í-M á r a m a r o s i g Felvidékünk minden rejtettebb zúgában vannak, mégis legnagyobb mennyiségbe, legjellegzetesebb formákban, Á r v a-, Sáros-, Már a m a r o s- B er e g és U n g m egy ék területén találhatók. A következőkben azért ezekből a megyékből sorolunk föl néhányat azzal a megjegyzéssel, hogy míg az árvái fatemplomoknál a szláv jelleg az uralkodó s ezek építésénél a cseh- és morvaországi szláv templomok szolgáliak min-, tául, tehát erősen csúcsbafutó, gombaalakú tornyú; belsejükben galériás karzatu építmények; addig a sáros-, máramaros-, ung- és beregímegyeieknél az orosz fatemplomok b i z á n c i stílusa érvényesült. Ezek jellegzetessége a hármas hasas toronysisak, belsejükben pedig képgalériás ikonostáz. A fatemplomokat általában dekoratív festményeik-, faragott díszítményeik-, egyes műrészleteik teszik nevezetessé és érdieket specialitásaivá a felvidéki építőművészetnek. Az első pillanatban azt hihetné az ember, hogy viszonylag könnyen pusztuló anyaguknál fogva, egyik sem tekinthet százados múltra. Árri a valóság az, hogy sok van köztük, amelyik öt-Hatszáz év óta dacol az idők mindent megemésztő hatalmával. Fennmaradásuk titka nem is annyira titok, mint inkább a fizikai törvények ösztönösen kihasznált hatásában rejlik, másfelől pedig abban, hogy az egyes avult részeket ügyesen pótolják és a pótló munkánál félő gonddal ügyelnek' arra, hogy a pótolt részek formában, színben a legapróbb részletekig azonosak legyenek a régivel. Anyaguk vörösfenyő. A falazatot képező anyagerendák a kiugró, tetők által nedvességtől védett, magas kőalapzatom nyugosznak. Csaknem kivétel nélkül szellős, nyitott, magas térségek közepén állanak s ez a szabad fekvés az, meTy a vörösfenyő egyébként is ismert határtalanul tartós tulajdonságát még fokozza és a korhadástól megóvja. Készítőik közönséges ácsiparosok. Munkáikat, melyekben olykor zse— 157 — 10