Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

A fefső-píeisztocénra jellemző a jégkor erős visszafejlődése. A

1 "hideg alászáü. A jégmezők északra húzódnak. Igy a tundrás sarkvidéki fauna is észak felé vonul. Európa nagy részét fátlan, füves pusztaság födi. A lőszképződés hatalmas arányokat ölt. Az ember elhagyja 'btar-i langlakását, hova most már csak időről-időre tér vissza és előszeretettel telepszik meg a folyók mellékein. A régi Homo P r i mi i gen i u s! típus lassan kihal, hogy helyet engedjen egy mindén tekintetben tökéletesebb alaknak, a Hom

!o sapiens f o s s i I i s-nek. Ennek a rassznak legjellegzetesebb képviselője a délfranciaországi Combe-Capiell' sziklamedencéjében felt Homo a u r i g n a c e n s i s H a use ri. Ez is bosszúfejű, mint a jégkori emberek kivétel nélkül. A váz, melyet 1909ben ástak ki a vastag barlangi agyagból, 40—45 éves lehetett. Csontjai után ítélve, durva fizikai erő dolgában nem vetekedett a neandervölgyi! ősemberrel, de koponyájának előkelőbb alkotásából, magasabb homlokából 'következtethetünk ügyesebb voltára, nagyobb észbe i íöi'ényéne, mellyel amazt a létért való harcban könnyen legyőzhette. Kivüle még két embertípus élt ekkor Európában : a grimai d i és c r o-m a g n o n i. Az aurignaac-ipar jellemzője a régi szakóca-típusok teljes mellőzése mellett a kaparok, fúrók, vésők, gyaluk pengeszerű jellege,széleiken gondos csorbításokkal, vagyis retussal. Csonteszközeik nemesebb formájúak. Köztük leggyakoribb az úgynevezett fejes-ár, melyet leginkább

1 a madarak bütykös lábszár csontjaiból faragással, köszörüléssel formáltak. A csont dárdacsúcsok rendszerint nagyobb' állatok, és pedig főleg rénszarvasok és őstulkok csontjaiból készültek. Az ál átoktól megkülönböztető szépészeti érzéke kialakulóban. Ez főleg a nőknél, apróbb állatok fogaiból, csigahéjakból állati ínra fűzött nyakláncokban nyilatkozik meg. Az ez időből származó sziklakarcok, festmények, rajzok alakjaiban, nyomát találjuk e faj művészi képességeinek. A délfranciaországi barlangokban jégkorszaki állatok csontjaira karcolt rajzokat találtak. A spanyolországi Altamira-bar'ang ^freskói világhírűek és alkotóik rendkívüli ügyességéről, megfigyelő képességéről, anatómiai tudásáról tesznek bizonyságot. Ilyen barlangrajzokban és festményekben egyébként a franciaországi Les Combarelles és Font de Gaume-, továbbá a spanyolországi Castillo- és La Passiega-barlangok is gazdagok. De a szénnel, okkerfölddel, mangántartalmú agyaggal és zsiradékból készült festékkel falramázolt rajzok és festmények ^mellett, találtak ebből az időből származó plasztikai műveket is. Ezek közül leghíresebbek a mentonei, lausseli és wiliendorfi női alakok'. A s o 1

1 u t r é-i-emeletet uralkodó állatairól, a rénszarvasról és mammutról is nevezik. Típust adó emlékei Délfranciaországban találhatók legnagyobb számmal. Tartamában a hőmérséklet ugyan aíászáíl, de azért jegesedés nem következik be. Az ember újra barlangíakóvá válik. Eszközei főleg fegyverek. Ezek típusos alakjai babér és fűzlevélhez hasonlók. Tojásdadok, mindkét végükön csúcsban végződök, szabályos ř ombusz-alakúak és nyeles formájúak. Az eszközök

1 éle gondos retust mutat. Ilyen retus a babérlevél idomoknál úgy az alsó, mint felső végükön-, a fűzlevél alakúaknái pedig csak a felső végükön jelentkezik. A csontszerszámok' száma bővül. Ezek leginkább tűk, lándzsa és dárdacsúcsok. E kultura legnevezetesebb lelőhelye a középfranciaországi Sollutré. Adrien Arceliin 1866-bán, egy meredeken alépső szikla tövében, körülbelül egy holdnyi területen, mintegy százezer jégkorszaki ló csontmaradványát ásta ki. — 108 —