Bányai Pál: Felsőgaram

A barakok előtt sörös-hordókat ver t,dk csapra a sztrájkolok, hatalmas tüzeket raktak. Ittak). Boldog volt Jano. Mintha mindaz a .keserűség, amely már oly régóta kínozta, kiszállt volna belőle. Megint erősnek érezte magát és merésznek, szembe tudott volna szállni óriásokkal, ahogy valamikor legénykorában, amikor nekiment egy hatalmas fának, ki akarta tépni gyökerestől. Élünk! Élünk! Piros vér folyik ereinkben, emberek vagyunk, mozgunk, verekszünk, harcolunk. Nem céltalan az élet! „Ügy vágtuk ki a lépést, mintha muzsika járt volna előttünk!" Körülötte bajuszos és bajusztalan, kemény- és lágyarcú, fiatal és idősebb emberek voltak. Nagyobbrészt idegenek. De énezte, hogy testvén;: mind, mert egy anya szülte őket: a harc. Meleg dadogások bugyogtak ki Jano torkán. „Elvtársak." Most használta először a szót, de olyan jó íze volt, hogy sokszor megismételte. Mind erősebb ütemben tört ki a vigasság asztrájkolókból. Sok ember beszélt egyszerre, nevbtett, fogadkozott, ígérkezett. Ivott. Élünk! Élünk! Piszkos odúkban lakunk, testün[kben betegségeik; fészkelnek, lelkünket rossz ösztönök nyomorítják el, szart eszünk és állatmódra szeretünk, de megtisztulunk minden csúnyától, rossztól, amikor egymás mellé állunk és harcban testvérek vagyunk! Repülünk! Nagyot kiáltott Jano: „Hej!" 94