Bányai Pál: Felsőgaram

A sok hang színesen egybefonódott a nyárral. A vasárnap délután danolt a mezők felett. Az élet da­nolt. Az öröm. Élünk! Élünk! Mintha holmi átláthatatlan fátyol borult volna a mindennap gondjaira. Jano elnézte a fürdőzőket. Szeriette volna, ha be­léje is átment volna egy kevés örömükből. Mily jó fiatalnak lenni, örülni tudni, mily jó gondtalannak lenni, nevetni tudni. Hisz oly szép a világ. Szép a világ? Nyolcszor ötven: négy korona. Az erdők felé vette útját Jano. Erdő. Fák. Gyermekkora szakállas apói. Közöt­tük bujkált, emberke. Közöttük járkált, legényke,. Közöttük lesett riadtszemű őzre. Közöttük ismerte meg Katka szerelmét. Játékot, örömöt, izgalmat, sze­relmet, munkát adott az erdő. Jó erdő. Dús erdő. Jaj jaj, meghalt az erdő! Irtáson állott Jano. Vörös volt az irtás, akár a ravasz rőka szőre. Facsemeték nőttek az irtáson. Tavaly ültették el őket, hogy majd évek múlva megint bozontos legyen az erdő, ne látsszék meg rajta az emberek marása. Olyanok voltak a zsenge fácskák, akár az apró gyerekecskék. Mintha hangjukat hal­lotta volna Jano. Vékony, megható gyerekhangjukat. „Kicsinyek vagyunk, gyengék vagyunk, de ránksüt a napocska, mosdat az esőcske... Kicsi fából nagy fa lesz." Nézte Jano a fácskákat. „Hát ezeket minek ültették ide?" 78

Next

/
Thumbnails
Contents