Bányai Pál: Felsőgaram

Mélyre lát a várandós asszony szeme. Arca békés volt. Kissé sárga kezeit összekulcsolta hasán. Olyan volt akár egy egyszerű, fából faragott Mária. Furcsa muzsikákat hallott. „Rugdalódzik a szentem." — mondta. „Ha erősen rugdalódzik akkor fiú lesz. Isme­rem már a különbséget, négy fiút t két leányt szül­tem." — jegyezte meg egy másik asszony. Megértő szemük volt az asszonyoknak. Mosolygott Katka. A napsütésben olyanok voltak az asszonyok, mint megannyi bokréta. Vörös szoknyát viseltek, virágos kötényt, inget, négyszögletes fejkendőjük is virágos volt, alóla kontyuk furcsán kiállott. Barna volt az asz­szonyok arca. Árnyékuk, mint megannyi lila tehén, feküdt el a, sárga földön. Egyideig szülésről, más asszonyi dolgokról be­széltek, aztán a bérleszállításra terelődött a beszéd: „Már így is bűvészkedni kellett, hogy meg le­hessen élni abból a kis bérből. Legalább, ha nem kel­lett volna belőle a régi adósságot fizetni, amit a munkanélküliség ideje alatt csináltunk." „Én bizony nem fizetem! Megfenyegettek a. szö­vetkezetben, hogy végrehajtanak miatta. Ezt la, vi­hetitek el tőlem! — mondtam nekik és felhajtot­tam hátul a szoknyámat." * Nevettek az asszonyok, de nem volt lágyság ne­vetésükben. Haragos jércékhez hasonlítottak. „Az én férjem, amikor tegnap hazajött a mun­kából, húsz koronával kevesebbet adott, mint más­kor szokott. Azt mondta: No asszony, még az egy­szer utoljára berúgok, nem telik majd ezentúl pá­75

Next

/
Thumbnails
Contents