Bányai Pál: Felsőgaram

XIII. Katka a második gyerek után megfogadta, hogy nem szül mégegyszer. „Minek még egy kenyérpusztító a házba?" — mondogatta. De Jano fiút akart. Erősen vágyott utána. Magát akarta benne meglátni jobban. A vérét, izmait, vágyait, amelyek elsikkadtak, haragját, amelyet nem tudott kiélni. Látta magát, hogyan fogja kézenfogni a kis emberkét, elvezetni az erdőbe, elvezetni a gatterhoz, megmutatni neki mindazt, ami valamikor örömet jelentett életében. És a kis emberke nézni fog tágranyitott, csodálkozó szemekkel és kérdezni fog tőle és ő válaszolni fog neki. Nőni fog a kis emberke, nagy lesz, erős lesz, verekedni, szeretni, kocsmázni fog, de mégis másként fog élni, mert már másban fog hinni. Aztán meg, az ember megöregszik, testéből az erő elszáll, gyámoltalanná válik. Karó az öregségben a fiúgyermek, akire támaszkodni leihet. Ahányszor szerette Katkát, arra gondolt, hogy öleléséből gyerek fog kinőni. Katka védekezett amegfogantatás ellen, mindég elhúzodott párja magja elől. Hónapokig folyt ez így. Már gyűlölték egymást. Testük, lelkük belefáradt a meddő szerelmekbe. Egy éjszakán rettenetes harag fogta el Janót. „Bestia, nem bírom tovább!" Torkonragadta Katkát, úgy kényszerítette, hogy alatta maradjon. 53