Bányai Pál: Felsőgaram

árnyékában. Lármájukkal kantinok, kocsmák teltek meg, tengernyi ital folyt torkukon alá, Szeges bakkancsuk kopogása, mintha hadseregek meneteltek volna, felverte a falusi éjszaka csendjét. A hét végén megszelidültek bennük a kemény férfiélet szertelienségei, vonatra szálltak, hazautaztak családjukhoz. Vasárnaponként a régi csend borult a tájra. Hétfőn megint lármával telt meg a levegő. A házakban megremegtek az ablaktáblák, a virágos cseréptányérok a falakon, a poharak ,a szekrények tetején az emberi munka erejétől. „Ördögök!" — sápítoztak öregasszonyok. —- „Jaj, kifordították a világot sarkaiból!" A munka áldozatokat is szedett: Dinamit robbant időnek előtte, kőrakások megcsuszamlottak, nehéz kubikoscsilléík: melleket horpasztottak be, sínek lábakat nyomorítottak el, kalapácsok ujjakat csonkítottak meg, szemekbe kőszilánkok fúródtak. Sebaj! Csak tovább! Egy elesett, helyébe tíz kél, Piviár Jano földet hányt csillékbe, szürke vaskocsikba. Minden izma feszült, meztelen felsőtesté* ről, mintha vérzett volna, fekete csikókban folyt alá az izzadtság, torka kiszáradt, nagy vödrökből itta ia poshadt vizet, körülötte csengtek az ásók, ahogy kőhöz értek, csikorogtak a csillék kerekei, amint gurultak az iparvágányon, ordítottak a horvát, olasz mesterek, ravasz emberhajtó vasútépítők voltak ők, párolgott a föld a nap és a munka irtó hevétől. 4 49