Bányai Pál: Felsőgaram

harag, ital volt benne. De ezeket az új szavakat sehogysem tudta megérteni. Súlyosak, idegen h angzásuak voltak: nem voltak földből, nem voltak fából, sem húsból, sem vérből. Mintha titkos varázsigék lettek volna, nem érzett ki belőlük semmit sem. Mégis sokat gondolkozott értelmükön. Amikor már sem gyárban, sem parasztnál nem kapott munkát, elindult hazafelé. Mire beleharaptak az első hidegek az őszbe, már otthon volt. Az első időben naphosszat az erdőket bújta. „Nincs szebb vidék a miénknél!" — mondogatta. Néha éjszaka is kiment az erdőbe. Ilyenkor felébredt benne a régi vadászszenvedély és megleste az erdő vadjait. Sajnálta nagyon, hogy rossz a keze, nem foghat vele puskát. Mintha új arca nőtt volna az erdőnek, amióta nem látta, minduntalan új szépségekjet fedezett fel benne. Olyan volt, akár a szerelmes, akit hosszú időre elszakították szerelmétől és most újra összetalálkozott vele. Aztán egyszerre csak nagy fáradtságot érzett, az erdő már nem érdekelte, otthon tartózkodott egész nap. Ha leült, akármikor megtörtént vele, hogy elaludt. Eleinte még le akarta küzdeni álmosságát, kiment a házból, megpróbálkozott valamilyen munkával, de egyszerre csak azon vet to magát észre, hogy szemei leragadták, ide-oda támolyog, mintha részeg

1 lett volna. „Mi a fene esett belém?" Egy nap aztán annyira álmos volt, hogy ágyba feküdt, Azt hitte, hogy néhány óra alvás felfrissíti, pihenten fog felébredni. Felébredt, fel akart kelni, 37