Bányai Pál: Felsőgaram

látta a tengert. Sokszor azt hitte, hogy biztos talaj van a lába alatt, nem 'kell félnie |a holnap bizonytalanságaitól. De kegyetlen vadász a munkanélküliség: egy nap csak megint útnak kellett indulnia. „Olyan a munkanélküli, mint a mesebeli örök zsidó, mindég csak vándorol" — gondolta ilyenkor keserűen. Visszavágyott a fatörzs után. Azelőtt, amikor még a fűrészen dolgozott, sokszor csodálkozott társain. Nem szerették munkájukat. „Egyik munka olyan mint a másik, egyformán eszi meg az ember erejét." — mondogattáfk. Hát nem jobb nekik? Mit ért vele, hogy munkáját szerette.? Fáj a szive most utána. Hisz hagynák őt csak egy helyen, megszeretné új munkáját is, mert érdekelték az új tempók, új gépek, új anyagok. Vándorlásán sok emberrel került össze. Arcban nem hasonlítottak egymásra, mégis mintha egyformák lettek volna. A munkanélküliség, az örökös hajsza a munka után, az állandó bizonytalanság érzése tette őket egyformákká. Mintha egy gépből kerültek volna ki: egyforma micisapkával a fejükön, egyforma ruhában, egyforma mozdulatokkal, egyforma haragokkal. Új tipusú ember bolyongott a világban: a munkanélküli. Gyári munkatermekben, országutakon, kocsmákban, kantinokban, éjjeli menedékhelyeken, bordélyházakban találkozott velük Jano. Más az élet, mint amilyen azelőtt volt! Miért? És milyen legyen a jobb élet? Mindegyiket ezek a kérdések foglalkoztattáik és ezekről beszéltek Janóval is. 3* 35