Bányai Pál: Felsőgaram

Borzasztó elszántságot érzett magában. Jobb meghalni, mint szégyenben élni! Nagyot kiáltott: „Hej, szarok vagytok, nem férfiak!" Lehajolt, követ emelt, követ dobott. „Ä—áá kurva!" Egy csendőr nagy erővel fej bevágta, nagy puffanással elterült Bojkoné a földön, de má,r asszonyok termettek mellette, felemelték féltő gonddal, mintha evvel visszaölelték volna a szivükre. Nem volt fekete bárány, fehér bárány volt már. Szenvedett mindnyájukért. Amint vitték el Bojkonét a tülekedésből, tele volt az asszonyok szeme szeretettel. Mintha a kődobással lehullt volna a bénultság a tömegről. A csendőrök ellen fordult. Kövekkel. Lécekkel. Fogakkal. Körmökikjel. De már nemcsak ia sztrájkolok küzdöttek. Asszonyok, akik még nemrég a férfiharag kerékkötői voltak, Öregek, alidk még nemrég fájó csontjaikat melengették a kemencénél, gyerekek, kik még nemrég rongyból, fadarabból szép bubát csináltak, állottak melléjük. Az egész falu harcolt. Öt falu. Tíz falu. A Felsőgaram népe harcolt. A földek. Az erdők. A hegyek. A szél. Az alkonyat. Tizenöt év haragja keresett utat. „Puskatussal!" „Ja—áj!' „M.ama—a—a..." Jánosik hol vagy r Jánosik ébredj! Rézzel kivert rettenetes fokosod miért pihen? Jánosik segíts! Jánosik vezess! Sápadt volt a csendőrök arca. 101