Bányai Pál: Fakó földek

Együtt mentek a kocsma felé. A kerítésnél megálltak. Miskó énekelt. Verte az asztalt az öklével. Pajtásai vele énekeltek. „Fáradt vagyok, megyek már haza." Elköszöntek egymástól. Sebó fölfelé, Seszták lefelé ment. Miskó mulatott, amióta visszajött az erdőből. Egymásután hozta Sinkó az üvegeket. Ittak a legények és ordítoztak és verték az asztalt ós egyik-másik kiugrott az asztalok elé és egyedül rúgta a port veszett jó kedvében. De a legvadabb volt valamennyiük között Miskó. Nem Ízlett az ital — annál többet ivott. Nem volt kedve rikoltozni — annál nagyobb volt a hangja. Nem akart táncolni — annál s^eszettebbül rúgta ki gugolásában a lábát maga elé. „Hát te mit röhögsz?!" — támadt neki Ájncvájdrájnak. „Dehogy röhögtem én, hogy a jóisten csókolja meg a szemedet." „Bitang cigány!" Megragadta kabátját a mellénél és megrázta. Hirtelen eleresztette. Egyszerre irtó fáradságot érzett. Társai hahotáztak. „Csak rázd Miskó, talán alma esik le róla." Ráförmedt pajtásaira. „Mit nyeríttek, mint a lovak?!" Feltűrte karján az inget, vastag erei fehéren világítottak. „Kinek van baja vélem?!" Már körbe járt körülötte minden. A nyelve nehezen mozgott. 97 5