Bányai Pál: Fakó földek

szólt kisfiának, aki csöpögő orral bámészkodott a háta mögött: „Szaladj csak el apádért, hogy jöjjön azonnal, hogy jöjjön mindjárt, mert még megmérgez minket ez a gonosz. Jaaaj, hát most már tudom, hogy kinek a kezén tűnt el az én szép jércém is. Tolvaj! Bizony, kikiabálom az egész világban, hogy tolvaaaj ..." Kalináné sem hagyta magát. „De most már eleget járt az a gonosz szájai Azért mert én özvegy asszony vagyok, azért még nem gyalázhat akárki. Fiha! Maga beszél, hogy tolvaj. Hát az én kukoricámat, akit tavaly idekészítettem az udvarra, ki lopia el? Maga, meg az a sánta férje, ,az a rossz csődör, aki mióta meghalt az uram, Isteni nyugosztalja szegényt, nyugton nem hagy, csak hívogat folytani, hogy idegyere Kati, meg odagyere Kati, a múltkor is elkapott az úton és meg akart kisérteni. És hogy én loptam, jaj, hogy az a rossz: kórság egye ki a nyelve tövét, a maga kakasa volt a hibás, majd megölte az enyémet. És hogy az híres szép kakas volt, hisz olyat tízet mérnek egy literbe, úgy nézett ki, mint a vándor koldus." Borzasztó nagy háborúság volt a két aszszony között. És amikor hazajött Hnojár Ferenc, most aztán ő kapta ki részét a feleségétől. „Hogy nem szégyenled magad, te sánta csúfság? Én majd megszakadok a munkától, néked meg frájerosságokon jár az eszed. Igen, megmondom egyenesen, velem nem törődsz, engem akár meg is gyilkolhatnának nem kelnél 50