Bányai Pál: Fakó földek

„Csak tessék, tessék, foglaljon helyet gazduram . . ." Hej, keserves élet! Szekerek hajtottak el mellette, emberek szóltak át hozzá és ő visszaszólt. De mintha valami egész valószínűtlen világban élt volna, minden határozatlanul és homályosan jelentkezett szemei előtt. Asszony. Gyerek. Hisz, ha nem volnának! Valamelyik nap, csak elindulna és menne és menne a nap irányában és menne és menne és ágya lenne az országút ési takarója az ég és eledele az égből hullana alá, mint valamikor a zsidóké a pusztaságban. Hisz élt már ő így. Amikor otthagyta Kolcsák generális hadseregét Nagyoroszországban. Hogy is volt az? Egy este végigment a falun. Még füstölgő házak között járt és. a házak előtt halottak hevertek. „Ki tette ezt?" Megundorodott a vértől, megundorodott a háborúiról, visszavágyódott kis faluja, háza földje után. Békét! Csak békét! Megszökött. Erdőkben bolyongott. Szakálla kinőtt, bogyókkal táplálkozott, mint az egyszerű és tiszta szentek. Sokan bolyongtak akkor az erdőkben, hozzá hasonlatosak. De kerülte őket, mert mindenkinek a szemében vért látott. Aztán egy tisztáson megállította egy kékszemű szakállas férfi és azt mondta neki: 163 10