Bányai Pál: Fakó földek

mondta, hogy ennek a legénynek ő maga fogja levágni a fejét . . . Gyakran álmodott ilyesmit nyitott szemmel. De már nem volt a régi Kari. Már nem járt az erdőbe virágot szedni, már nem tett a fejére koszorút és nem táncolt, ha azt hitte, hogy egyedül van, senki sem láthatj.a. Amikor nem dolgozott, a kis csermelyhez járt, amely ott csörgedezett a cigánysor közelében. Páfrányok szegélyezték és tiszta vizében kövek látszottak. Kerek és szögletes, kicsiny és nagyobb kövek, mindenféle színűek. Néha bemártotta' kezét a vízbe, hagyta, hogy keresztülfolyjék rajta, ilyenkor az ő keze is olyan volt, mint holmi barna kői. Mindig másszínű volt a víz. Egyszer fehér, másszor ezüstös, aztán kék. Néha meg olyan; volt, estefelé, amikor leszállt a nap, mintha vér folyna a kis mederben. A hátán is mindig mást vitt magával a vizecske: keringő ágacskát, papírdarabot, valami rongyot, leveleket!. Néha egy-egy halacska ezüstös teste is megvillant benne. A magas hegyekről mesélt a vizecske, a fehér hóról, amely tavaslszal elindullt, vándorútra kelt, hogy világot lásson. Nagy, szabad madarakról mesélt, amelyek gyorsabban repültek a legsebesebb villámnál. Sok mindenről mesélt a csermely. És Kari itt öntötte ki a szívét. Lesoványodott és nagy karikák voltak a szeme alatt. Néha meg akart halni. Dorka nyanya észrevette rajta a változást, de valami egész másnak tudta be, nem szomorúságnak. 155