Bányai Pál: Fakó földek

gukban: Csak beszélj, beszélj, amúgy sem hiszünk néked! Elkedvetlenítette ez a bizalmatlanság, amelylyel kételyeit fogadták, Még az istentelenek sem hittek neki. „Milyen emberek ezek?!" — kérdezte gyakran. „Hisznek valamiben, ugyanabban, amiben apjuk, öregapjuk isi hitt már és nem akarnak ebből semmit sem engedni..." Arra gondolt, hogy ő igenis be fogja bizonyítani a cigányok ártatlanságát. IIa kell akár minden éjszaka iis lesbe áll, hogy rajtakapja az igazi bűnösöket. Fel is készült az éjszakázásra. De, amikor ki kellett volna mennie az első éjjel, lustaságot érzett, nem akarta elhagyni fekhelyét és aztán mindenféle kifogásokkal mentegette lustaságát. Amúgy sem hinnének neki, minek fáradjon?! Aztán megint arra gondolt, hogy mi köze is van a cigányokhoz? Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Hirtelen Dorka nyanya rángatódzó arcát látta maga előtt és különös szégyenkezés fogta el. Ideges* volt ezekben a napokban. Gyakran ok nélkül veszekedett Márisával. Márisa felfortyant. „Mi van veled? Rád jött a bolondéria?" De nem nagyon firtatta férje kedvét, meri bűnösnek érezte magát. Legutóbb megengedte Sinkának, hogy hozzá érjen. És ha nem hallotta volna odakint jozskó hangját, talán meg is adta volna magát neki. Maga sem tudta, hogy mi történt vele. Talán 139