Bányai Pál: Fakó földek

gen. Kőből. Az udvaron, a kerek kövek között moha zöldéit, itt-ott egy elgörbült rozsdás vasalkatrész feküdt, a falakról lehullóbam volt a vakolat. Az ablakok porosak voltak és repedezettek. Néhol csak a meztelen ablakkeretek látszottak feketén, öreg emberek tátott fogatlan szája nézett így ki. És mindezek fölött, mint holmi teljeslen fölösleges, céltalan dísz emelkedett az égnek a hatalmas piros kémény, szomorú vén, alatta vaskalapos vékony fia, a sziréna csöve, léha unokái, a szélkakasok. Pusfztulás! Egy évvel ezelőtt milyen más volt itt még minden! Munka. Visszaemlékezett a napra, amikor kézen fogta apja és magával vitte a gyárba, Tizenhárom éves volt akkor. Maga előtt látta Konyicsek urat, a mestert, akinek gyulladt volt a szeme és ha beszélt mindig teleköpködte az ember arcát. A „Róká"-ra gondolt, a másik inasra, aki vele egy map lépett a gyárba. Vörös haja miatt kapta ezt a nevet. Nagyszerűen tudta Konyicsek urat utánozni. Sokat röhögtek rajta. Más alakok tiintek fel előtte. Elvonult a tizennyolc év, amely a gyárba-lépése napja óta eltelt. Tizennyolc eszitendő. Tizennyolc sovány marha. Mögötte maradt harmincegy év. Vájjon mit hozott a jövő? Szebb életet? Mi volt az élet értelme? Nézte a gyárat. Elbúcsúzott tőle. 13