Bányai Pál: Fakó földek
gint előfordult, hogy néha napokig alig váltottak egymással szót. Mostanában], esténként összejöttek néhányan Kulifáj udvarán és beszélgettek. Itt azután kiönthette Seszták a szívét. A falusi hétköznapi esték fiai a vasárnapnak: csendből és békéből szövődtek. Az ablakok sárga fényüket kivetik az útra, amely kék és titokzatos, mintha mégegyszer átélné most, ami niapközben lejátszódott rajta. Lélegzik az út. Olyan, mint a dereglye amelyből kirakták immár a terheket ós úszik-úszik csendesen a pihenés, a kikötői felé. És minden lehalkult. Az emberek hangja, az állatok neszelóse, a denevérek és madárkák szárnyainak a suhogása, a bogarak énieke. Szinte fáj a fülnek, ha egy hangosabb hang hallatszik. Valahol kinyilik egy ajtó, lépések hallatszanak, valahol becsukódik egy ajtó. Halk meleg szellő fújdogál. A szagoknak is szárnyuk van. A földek felől, a kertekből, a hegyekből szállnak és olyan jó pihenni, beszélgetni, ha körülrepdesik az embert. Kulifáj háza, szentes Bencsik Gábor háza mellett feküdt. Bencsik kint ült az udvarán. A szomszédból minden szó áthallatszott. Nem látta a beszélgetőket, de a hangjáról felismerte mindegyiket. Kulifájt, Sinkát, a félszemű Matalát, Ferjencsiket, Hnojárt, az öreg Gringárt és a bosnyákot. (Már csiak így hívták Sesztákot az egész faluban.) Bencsik a nyakán lógó ezüstkeresztel játszadozott és feszülten figyelt. 116