Bányai Pál: Fakó földek
hők laktak, egy kis tisztáson néhány vályogfalú kalyiba állott. Csupa mozgás volt itt minden. Férfiak vályogot vetettek. Asszonyok lassú éisi lomha mozdulatokkal ide-oda jártak. Mint az apró férgek nyüzsögtek mindenütt a meztelen barnatestű gyerekek. A kalyibák kéményei örökösen füstölögtek. Mintha valami rég letűnt, színes és vad és felesleges világ lélegzett volna a tisztáson. Még nyomorultabb volt az életük, mint a falubeli szegényeké. Napszámosok voltak, maltert kevertek, téglát hordtak a városi építkezéseken, ketten-hárman bandába álltak és faíuról-falura jártak muzsikálni, egyszerű és ősrégi szerszámokkal nagy kampós szögeket, kotróvasakat, háromlábakat gyártottak és adogattak el faluról-falura vándorolva. Egy nap aztán ott állt Seszták Dorka nyanya varrógépe előtt. És ebben a pillanatban megértette, hogy a cigányok is vágyakoznak egy jobb és szebb élet után. Elnézte Dorka nyanya öreg rángatódzó arcát és valami különös szánalmat és meghatottságot érzett. De amikor mindezekről az érzésekről Márisával beszélgetni kezdett, nem talált megértésre. „Tiszta bolond vagy te! Most meg már a cigányok miatt töröd a fejedet . . . Mit akarsz megint? Mondom néked, nehogy beártsd magad valamibe!" Különben is ingerült volt Márisa az utóbbi időben. Sinka nem hagyta nyugton. Akármikor, amikor tudta, hogy Seszták nincs otthon, eljött hozzá valamilyen ürüggyel és olyasmire 114