Bányai Pál: Fakó földek

De ő csak szorította a fogát és kezdett mindent újból. „Csak nevessenek, csak gúnyoljanak, a végén mégiscsak nekem lesz igazam/' Egy éjjel furcsa álma volt. Kint járt a határban. Koromfeketeség volt körülötte, semmit Sem látott, bizonytalanul lépegeitett, mint a holdkóros. De valami húzta és vitte előre. Hirtelen nagy világosság támadt előtte. Az ő földje világított. A többi földeket, mint holmi fal határolta el a sötétség. És csak most látta, hogy asszony az ő földje, fehér teste világított olyan nagyon. Ési ráborult a föld-asszonyra és amint magját belévetette, megint földdé változott és most hirtelen kihajtott a magja, búza, rozs, tengeri lett belőle, tehenek, juhok, disznók, lovak nőttek ki a földből és a földje szélesedni kezdett és nemsokára már elérte a láthatár peremét és ahová nézett, minden az övé volt. Akkor hatalmasat kiáltott: Idenézzetek, ti bölcs vének, ti gúnyosan nevetők!" Ési az egész falu köréje csődült, emberek és házak és meghajoltak előtte. Álmát azonnyomban elmondotta Bargalának, az akkori tehénpásztornak, aki híres álomfejtő volt. „Gazdag ember leszel te még. A leggazdagabb hetedhét könyéken." — mondotta Bargala. Eljött az első dús esztendő. Csodájára jártak termésének. És az első esztendőt követte a többi. Kövér marha, kövér marha után. Negyvenhat éves korában, egy évvel a há102