Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Az ujvári vérpad

avatta s valóban Oeskay hagyta oda a vérrel ázott, rongyolódó kuruclobogót. Soha senki ellen nem lángolt fel annyira a gyűlölet és a megvetés. Vagy hogy is jegyezte ezt fel a kurucballada? „Átkozva siratják az ö labancságát, Verje meg az Isten álhatatlanságáf. — Csak legalább közelébe tudnék férkőzni — kesergett Jávorka Adám az újvári bástya fokán — de folyton a labanc vonalak megett bujkál. Igen féltheti nyomorult irháját... — Hej, nehéz dolog az! — válaszolt Beleznay hadnagy — Én már egyszer azt hittem, hogy kezeim között tartom. Udvarnoknál rátámadtam pribékjeire, * de a brigadéros? Mintha megérezte volna mi vár rá, nem volt már velük. Csak málháját és apró jószágát tudtam megkaparintani ... — Kell is annak jószág! — szólalt meg most vitéz Bornemissza — jut neki bőven a júdásaranyból. Annyi pénzt ad neki a császár, amennyit csak kiván. Hadsereget toboroz saját fővezére, a nagyságos fejedelem ellen ! Hát hallottak kelmedék ilyet? Kész volna saját bajtársait lövetni és mészároltaim... Személyesen járt Bécsben ! —• fűzte a beszélgetéshez Rácz Miska — A császár külön kihallgatáson fogadta a beste árulót! Tábornokságot igért neki, első császári győzelméért. Forgách Simon fényes császári fővezér volt — s hozzánk tért át. Ez képes a dicső kurucbrigadérosi ruhát felcserélni a császári generális gúnyájával... — Sohasem lesz belőle császári generális! — vette át a szót újból Jávorka Adám, neki fájt legjobban Ocskay árulása. Régi kedves harcos társa volt egykor az áruló. — „Közelebb van líjvár Ocskóhoz, mint Ocskó Újvárhoz!" — tette hozzá, mert égett benne a bosszú gondolata s csak az alkalomra várt, hogy Ocskayval leszámolhasson ... Az alkalom pedig elkövetkezett. Egy csúnya decemberi fergetegben kis csapat lépte át Újvár kapuit. Néhány szekeres paraszt, néhány lókupec; volt köztük csa* így nevezték a kurucok Ocskay „áttért" katonáit. — 197 —