Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása
II. Kisebbségi Golgota
németeket és magyarokat. Hatálya a cseh történelmi tartományokra terjedt ki. Néhány kivételtől eltekintve munkaköteles volt minden német és magyar (a férfiak 14-től 60, a nők 15-től 50 éves korig)^akit a 33-as elnöki alkotmánydekrétummal megfosztottak állampolgárságától . Mivel az a dekrétum nem bizonyult elégségesnek a cél eléréséhez, Edvard Beneš október l-jén újabb jogszabályt írt alá, a hírhedt 88. számú köztársasági elnöki dekrétumot. Ennek alapján Csehszlovákiában minden férfit és nőt munkára lehetett kötelezni: a férfiakat 16-tól 55, a nőket 18-tól 45 éves korukig 5 8. Ezzel a jogszabállyal aztán gátlástalanul vissza lehetett élni. „A pokol 1945. november 4—én szabadult el, amikor a Szlovák Telepítési Hivatal kiadta az ide vonatkozó irányelveket. A bennük foglalt utasítás szerint a cseh tartományokba kellett telepíteni mindazokat a mezőgazdaságban tevékenykedő személyeket, akik a 33. számú köztársasági elnöki alkotmánydekrétum szerint elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. Ekkor kezdődött meg a legkönyörtelenebb, legembertelenebb magyarellenes akció, amely fizikai megsemmisítéssel fenyegette az egész csehszlovákiai magyarságot. Megindult a magyarok Csehországba deportálása. Kezdetét vette az etnikai tisztogatás." A magyar vidéket faluról falura járták a szlovák parasztok, hogy felmérjék a betelepedés lehetőségeit, kinézzenek, kiválasszanak maguknak egy házat, és elősegítsék a magyarok kitelepítését, elfoglalják a magyar birtokokat. Akadtak köztük persze olyanok is, akik — mikor megtudták, hogy félretájékoztatás áldozatai, mert a magyarok nem akarják elhagyni házukat és birtokukat — fogták magukat, hazamentek. Nem akartak embertársaik tragédiájának részesei lenni. Ezek után nézzük meg közelebbről, mi is történt, hogy is történt. A járási munkavédelmi hivatalok főnökei üres nyomtatványokat láttak el kézjegyükkel. A kijelölt személyek adatait a telepítési hivatalok alkalmazottai írták be az üres rubrikákba saját nyilvántartásuk szerint. A 9619 családfőnek kézbesített végzés ellen nem volt fellebbezési lehetőség, nem volt jogorvoslat. Mikor az áldozatok átvették a papírokat, a kiszemelt községeket rajtaütésszerűén körülvette a katonaság, katonai teherautók álltak meg a házak előtt, s a szerencsétleneket családtagjaikkal együtt karhatalmi segédlettel, marhavagonokban hurcolták el, időként csikorgó hidegben, hiszen helyenként majd -30 fokot mutatott a hőmérő. A karon ülő csecsemők sem képeztek kivételt. Amerre a vasúti szerelvények elhaladtak, a magyarok könnyes szemmel, gyakran zokogva intettek búcsút azoknak, akiket a hatalom erőszakkal szakított el szülőföldjüktől, sok esetben örökre. Nem csak mezőgazdaságban tevékenykedő személyeket deportáltak. Egy-egy dél-csehországi városkában — mint egykor a rabszolgapiacokon — a majorok cseh gazdái meg-megtapogatták a deportáltak tenyerét, hogy meggyőződjenek róla, vajon ki alkalmas közülük mezőgazdasági munkára. 1946. november 19. és 1947. február 25. között összesen 41 640 magyart deportáltak a cseh országrészekbe, majd 2154 magyar család önként szegődött el mezőgazdasági cselédnek. Mindent egybevetve: Dél-Szlovákia 17 járásának 393 helységéből 44 129 családtaggal összesen 11 764 család települt át Cseh- és 94
