Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

II. Kisebbségi Golgota

nyoraatás idején kiadott tankönyveket, megvizsgálják az iskolai és közkönyvtárakat, bezárják a cseh és szlovák városokban található valamennyi német és magyar iskolát, a prágai német egyetemet, a prágai és a brünni német műszaki főiskolát. Felülvizsgálják a német és a magyar kultúrához való viszonyt, a művelődéspolitikában megerősítik a szláv orientációt. A kormányprogramot a kollektív felelősségre vonás szelleme hatotta át. Koldusbotot szánt az egész csehszlovákiai németségnek és magyarságnak, csaknem valamennyi tagját hontalanságra ítélte. A háborús események megszűntével a csehszlovák állam a magyarlakta területeken is kezdett újra berendezkedni. A magyarokat csupa csalódás érte. Amikor a szlovák lakosság tudomást szerzett a kormányprogramról, olyan érzés fogta el, hogy a magyarokkal azt tehet, amit jónak tart. Soha korábban nem észlelt soviniszta jelenségeknek lehettünk tanúi. Sokan önkényeskedtek a magyarokkal szemben. A durvaság és az embertelenség mindennapos jelenségek voltak. A magyarok értetlenül vették tudomásul mindezt. Bár azokban a hónapokban tudatosították, hogy ők is Csehszlovákia polgárai, sorra veszítették el munkahelyüket, nem kapták meg a nyugdíjukat, nemzeti gondnokság alá helyezték üzemeiket, műhelyeiket, üzleteiket, az iskolákban nem tanulhattak anyanyelvükön, sokakat kizavartak a lakásukból, amelybe szlovákok költöztek be, még többjüknek távoznia kellett lakóhelyéről, internáló táborba hurcolták őket, sőt sokukat katonai segédlettel — mindenüktől megfosztva — még az országból is kiebrudalták. Sok helyütt az utcákon ütlegelték és pofozták őket, s kapualjaikban nyírtak meg férfiakat és nőket csak azért, mert magyarok voltak. Ezrek meg ezrek hagyták el hazájukat hevenyészett lélekvesztőkön, sokan a zajló Dunában lelték halálukat, a partról pedig úgy lövöldöztek rájuk, mint a téli határban a vadakra. Több helyen megtörtént, hogy a temetőkben olajfestékkel kenték át a halottak neveit: nem akarták, hogy a föld magyar volta mellett tanúskodjanak. Félelmükben sokan nem is magyar nyelven vésették a szeretteiknek szánt búcsúszavakat a síremlékekre. A gyűlöletkeltés egyre riasztóbb méreteket öltött. Szinte minden hivatalos helyiségben, a vasútállomásokon, a várótermekben, az üzletekben, az egészségügyi intézmények helyiségeiben, szinte valamennyi nyilvános helyen kifüggesztettek egy táblát a majdani nemzeti állam jelszavával: „Na Slovensku po slovensky!" — „Szlovákiában — szlovákul!" Kitervelői azt akarták elérni, hogy az utca nyelve szlovák legyen. A házfalakon, a kapukon, a kerítéseken ez a félelmet keltő parancs volt olvasható: „Maďari za Dunaj!" Kitelepítik a magyarokat a „Duna mögé", Magyarországra. Mivel az állampolgári jogaiktól megfosztott magyarok hontalanokká váltak, abból az összegből sem kaphattak kártérítést, amelyet Magyarország népének kellett fizetnie háborús kárként Csehszlovákiának. Át kellett esniük az ún. reszlovakizációs akción, s ennek keretében vagy meg kellett tagadniuk nemzetiségüket, lemondva anyanyelvük használatáról is, s eltűrve, hogy térítés nélkül megfosszák őket vagyonuktól, vagy várniuk kellett a katonaságot, hogy annak segítségével a csikorgó télben marhavagonokban Csehország távoli vidékeire 87